Polonia ante portas

Úgy érzem - bárcsak tévednék -, hogy Varsó az utóbbi évek során több ízben és több szempontból is egy ilyen aránytévesztés áldozata lett. Először akkor, amikor komolyan elhitte, hogy a nizzai szerződésben rögzített 27 szavazatával maga is az Európai Unió egyik tényleges nagyhatalma (lengyelre is pontosan lefordítható: "morcarstwo") lett. Vagy legalábbis olyan hatalma, ami nélkül vagy ami ellenében nem hozhatnak döntést a valódi nagyok. Ezt akkoriban a lengyel nemzeti érdekek győzelmeként értékelték a Visztula menti kommentárok. Az euforikus hangulatban csak igen kevesen és halkan beszéltek arról, hogy a döntések megakadályozásának képessége nem tekinthető túlságosan tartalmas és konstruktív nemzeti érdeknek egy integrálódni kívánó ország részéről. Másodszor akkor, amikor komolyan elhitte, hogy Koppenhágában saját felkészültsége alapján, s nem az unió valódi nagyjainak politikai jóindulatából maradt ki a 2007-ig várakoztatottak köréből, s került a 2004-ben csatlakozó tízek közé. Harmadszor akkor számította el magát, amikor egyrészt úgy gondolta, hogy Irak kapcsán tanúsított Amerika melletti elkötelezettsége, s általában határozott atlantizmusa - új belépőként - azonos megítélés alá esik majd Brüsszelben az olyan régebbi tagok magatartásával, mint mondjuk Nagy-Britannia vagy Spanyolország; másrészt arra számított, hogy az Egyesült Államokkal fennálló stratégiai partnerségének előnyeit az EU-n belül is képes lesz érvényesíteni. Varsó mentségére legyen szólva: ennek a tudatnak a megerősítéséből Washington is bőven kivette részét. Negyedszer, úgy vélem, hogy a lengyel politikai vezetés az elmúlt időszakban nem mindig áldozott kellő figyelmet az unió nagyjainak érzékenységére. Nem vagyok biztos például abban, hogy a harci repülőgépek vásárlására vonatkozó, egyébként teljes mértékben akceptálható varsói döntést (ti. hogy amerikai gépeket vesz Lengyelország) szerencsés volt éppen Koppenhága után két nappal bejelenteni. Miként túlzott volt talán hadrendbe állítani a mundér becsületének védelme érdekében a teljes lengyel politikai vezérkart a nyolcak levelének emlékezetes chiraci kritikájával szemben. Most nem is beszélve persze az éppen kirobbant "Roland-ügyről" (ti. Varsó és Párizs vitáját arról a lengyel bejelentésről, hogy az Irakban talált francia-német gyártmányú - ám tizenöt éve nem gyártott - Roland III. rakétákon a 2003 évszám szerepel), s amely végkimenetelétől függetlenül beárnyékolja a lengyelek római entrée-ját.

De a külső szemlélő számára más szempontból is kissé aránytévesztőnek tetszik Varsó álláspontja. Mert például felettébb furcsán hat, hogy a nizzai szavazatelosztási rendszert éppen az a most csatlakozó Lengyelország védi a leghangosabban, s éli meg nemzeti érdekeinek vereségeként az EU konventje által - lengyel részvétel mellett és konszenzussal - kidolgozott alkotmánytervezetet, amelynek ez utóbbi révén az EU valódi nagyjai (Német-, Franciaország, Nagy-Britannia, Olasz-, Spanyolország), illetve Románia mellett egyedüliként növekedett szavazatai száma a 27-ek között. Miként sokaknak valószínűleg viszszatetsző az is, hogy az újonnan belépő atlantista Varsó (tegyük hozzá: másokkal együtt) nem csupán az unió közös védelempolitikájának önállóságát kívánja megtorpedózni Rómában, de még annak alkotmányban való rögzítését is igyekszik kizárni, hogy erre esetleg kísérletet tehessenek az arra vágyó EU-tagok. S végül felettébb aránytévesztő az a gyanakvó politikai szemlélet is, amely úgy véli, hogy Brüsszel a támogatások megvonásával, Lengyelország nettó befizetővé "kényszerítésével" bünteti majd meg Varsó "renitenskedését". Nem azért aránytévesztő, mert hajlamos elfeledkezni arról, hogy a támogatásokat az EU nagy- és kisgazdagjai adják össze a sajátjukból, még csak nem is azért, mert egyfajta szubjektív rosszindulatot feltételez egy szervezetről, hanem mindenekelőtt azért, mert mindeközben mélyen hallgat arról, hogy a támogatások elmaradásáért Lengyelország - s persze nem csak ő - legfőképp saját felkészületlenségét okolhatja.