Nagyvállalati felelősség az emberi jogokért

Az egyénnek természetesen van morális felelőssége, hogy ne bántalmazzon mást. Valójában ez talán a központi erkölcsi parancs: azt tedd mással, amit szeretnél, hogy ő tegyen veled. A maga kategorikus imperatívuszával Immanuel Kant filozófiai alapot teremtett azoknak, akik a vallási bölcselettel szemben alternatív etikai bázist kerestek. A modern társadalom azonban nem hagyatkozhat és nem hagyatkozik az egyénre, hogy helyesen cselekedjen: egyszerre nyújtja a kockacukrot és a korbácsot.

A nagyvállalatoknak a helyes magatartásra való ösztökélése még nehezebb. A nagyvállala-

toknak ugyanis nincs lelkiismeretük, ilyennel csak azok irányítói bírnak. Amint azonban az ismert amerikai nagyvállalati botrányok jelzik, a vezetők lelkiismerete gyakorta a háttérbe szorul a profittal szemben.

Az amerikai jogrendszer szavatolja, hogy a vállalatoknak felelniük kell a következményekért, ha hibás vagy veszélyes terméket adnak el. A környezetvédelmi törvények hasonlóképpen felelőssé teszik a cégeket a mérgező hulladékért. Számos ország - beleértve az USA-t - jogszabályba iktatta azt az elvet, hogy "a szennyező fizet", azaz a cégeknek jóvá kell tenniük az okozott károkat. Ebben egyszerre van benne az ösztökélés és a társadalmi igazságosság.

Más területeken ugyanakkor még csak körvonalazódik, hogy a jogrendben mi lenne a szerepe a nagyvállalati felelősségnek. A második világháborúban a német nagyvállalatok előszeretettel vették igénybe a koncentrációs táborokba zártak rabszolgamunkáját, a svájci bankok pedig boldogan zsebelték be a náci terror zsidó áldozatainak aranyát. Néhány éve jogi keresettel legalább egy részét vissza lehetett fizettetni annak, amit elvettek.

Utóbb azonban az olajtársaságok gyenge lelkiismeretről tettek bizonyságot, amikor pénzt juttattak egyes gerillamozgalmaknak, ha azzal az érdekeiket meg tudták védeni. Amikor Angolában egy tisztességes cég, a BP helyesen akart eljárni, és a kitermelt olaj utáni jutalékot - korrupt tisztviselők helyett - az államnak akarta juttatni, akkor más cégek megtagadták, hogy kövessék a példáját.

Kongóban - a korábbi Zaire - a bányavállalatok profitja tartotta évtizedeken keresztül hatalmon Mobutu elnököt, akinek lehetővé tették, hogy kifossza az országot. Ebben segítségére volt a titkos bankszámlák azon rendszere, ami Svájc, a Kajmán-szigetek és Ciprus specialitását képezi. A Világbank és az IMF pénze szintén segítette Mobutu hatalmon tartását. Ezek az intézmények tudták, vagy legalábbis tudniuk kellett volna, hogy a hiteleik vagy a segélyek nem segítenek a reménytelenül szegény lakosságon, hanem csak mélyebbre taszítják az országot az adósságban.

Ma, úgy hisszük, hogy az egyéneket, nagyvállalatokat és intézményeket felelőssé kell tenni a cselekedeteikért. Mit kellene azonban ennek jelentenie, ha a retorikánál többre van szükség? Először is adósság-elengedésre van szükség: a nemzetközi hitelezők valószínűleg nem tudják teljesen jóvá tenni azt a kárt, amit gonosz zsarnokok hatalmon tartásával okoztak, de legalább az áldozatokat mentesíteni kellene a katasztrofális pénzügyi örökség terhe alól.

Dél-Afrikában állítólag a szankciók révén kifejtett gazdasági nyomás döntötte meg az apartheid rendszert, amelyet ugyanakkor a külső gazdasági támogatás - beleértve a multinacionális bankok hiteleit - tartott olyan sokáig működésben. Ugyanez lehet igaz arra, ami a 90-es években Irakkal történt.

Azokat, akik hozzájárultak az apartheid fenntartásához - különösen pedig azokat, akik nem csatlakoztak az ENSZ által jóváhagyott szankciókhoz -, felelősségre kellene vonni. Az "Igazság és Megbékélés" folyamata lehet, hogy alkalmas Dél-Afrika sebeinek begyógyításához, lehet, hogy nem. Ha azonban a nagyvállalatok ösztökélve vannak a jóvátételre, akkor most meg kell fizetniük az árát azoknak a nyereségeknek, amelyekre az aberrált rendszer támogatása révén tettek szert.

Ha a nagyvállalatoknak lenne lelkiismeretük, akkor most kényszerítés nélkül cselekedniük kellene: fel kellene mérniük, mennyi nyereséget húztak az apartheid rendszerből, és azt vissza kellene fizetniük az országnak, kamatostul. A rendszer összeomlása ugyanis nem oldotta meg az ország súlyos gazdasági problémáit, beleértve a 25 százaléknál nagyobb munkanélküliséget.

Eddig azonban úgy látszik, nem sietnek a Dél-Afrikával való megbékélésre, és mint az lenni szokott, kevés jele van annak, hogy a nagyvállalati lelkiismeret mély lenne. Jó lenne azonban remélni, hogy a Nyugat jogrendje képes alternatív gyógyírral szolgálni, olyannal, amely nemcsak részleges módon kárpótol múltbeli igazságtalanságokért, hanem kényszerítést jelentene a nagyvállalatoknak, hogy a jövőben kétszer is meggondolják, mielőtt hasznot húznak brutális rezsimekből.











Copyright: Poject Syndicate, 2003. november.