Odalenn délen
Elmúlt a kegyelmi állapot az országhatároktól délre, az egykori Jugoszlávia két meghatározó államában: Szerbiában és Horvátországban. Annak talán nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, hogy szinte ugyanazon a napon derült ki, ami már addig is sejthető volt. Az, hogy ismét a - jobb szó híján - nacionalisták kerekedtek fölül. A tény maga elgondolkoztató.
A térségben megszokott politikai váltógazdálkodáson túl más fejlemények következményeinek is tanúi vagyunk. Leginkább annak, hogy a nemzetállami váltás egyik országban sem járt együtt a gazdasági felemelkedéssel, és ennek nem oka az, hogy az elmúlt két évben az egész világgazdaságra a recesszió volt jellemző. Kínálkozott előtte még jó nyolc év, amikor fel lehetett volna ülni a nemzetközi konjunktúra hullámára, ha nem a tévesen értelmezett nemzeti nagylét lett volna a minden egyebet háttérbe szorító, kizárólagos szempont. Az irányzat látványos kudarcából 2000-ben mintha levonták volna a következtetést, s Horvátországban az év januárjában, Szerbiában pedig az emlékezetes októberben győzni látszott a józan ész. A kormányra került politikusok azonban nem bizonyultak államférfiaknak, s a prés lazultával Zágrábban, úgy tűnik, egyszerűen csak elkényelmesedtek, Belgrádban viszont mintha kedvenc időtöltésükhöz, a sértett nemzeti büszkeség dédelgetéséhez tértek volna vissza. Az eredmény pedig magamagát kínálja: egy adott politika végrehajtására annak leghitelesebb képviselői a leginkább alkalmasak, most ők jöhetnek, Zágrábban például Ivo Sanader.
A történtekben nem kis felelőssége van az Európai Uniónak is, amelynek legfőbb gondja az volt, hogy a hágai törvényszékkel való együttműködést kényszerítse ki, egyéb irányító és orientáló szerepre nem vállalkozott. (SzH)
