A legfontosabb viszony

Manapság a miénk a legfontosabb államközi viszony - mondta a kínai-amerikai kapcsolatokról szólva Ven Csia-pao, amikor a múlt héten hosszabb látogatást tett az Egyesült Államokban. Ma még talán kissé alkalomhoz és helyhez szabottan túlzónak tűnik a kijelentés, de kétségtelen, hogy ez a jövő: nem lehet a kínai kormányfőt aránytévesztésben elmarasztalni.

Talán két számadat érzékelteti leginkább, mennyire igaza lehet Vennek, mármint hogy a kínai-amerikai kapcsolat a legfontosabb, ha minden úgy alakul, ahogyan manapság elképzelhetőnek tartjuk, s amely út következő állomásán a "kínai világhegemónia" felirat fogadja a jámbor utazót. A kiindulópontot a régi vicc képviseli, melynek csattanója szerint az optimista amerikai oroszul, a pesszimista kínaiul tanul. Azóta Condoleezza Rice elvégezte a leningrádi egyetemet, s ma még nem ismerjük annak a sanghaji diáknak a nevét, aki húsz év múlva lesz az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója.

A két adat pedig a következő: 130 milliárd dollárt tesz ki az idei amerikai hiány a két ország kereskedelmében, s 1,3 milliárdra becsülik Kína lakosságát, ez alig kevesebb a földi népesség egynegyedénél. A második adat csak azért érdekes, mert Peking előszeretettel hivatkozik rá, ha nyomatékosítani akarja, hogy valaminek úgy kell, vagy nem kell megtörténnie, ahogy ő gondolja. (Példa: Tajvan függetlensége háborút jelent.) Az első adat pedig simán tűrhetetlen Washington számára: rontja a dollárt, a versenyképességet, a munkaerő-piaci viszonyokat; még az államkincstári kötvényeket is kiszolgáltatja a pekingi befektetőknek. Így Bush elnök nem tehetett mást, rábólintott Ven ötpontos kereskedelemrendezési javaslatára. (SzH)