Költségvetés: fejjel a falnak

n Vagy nagyon bátor, vagy nagyon vak az a pénzügyi vezetés, amely a magyar állampapírpiac befektetői szerkezetének ismeretében az elmúlt hónapok makrogazdasági hírei közepette "jó szívvel" engedte parlamenti szavazás elé a 2004. évi költségvetés tervezetét.

Le kell szögezni, hogy a jövő évi büdzséterv alapvetően nem rossz. Szakmailag semmiképpen sem. Csakhogy erényei mit sem érnek akkor, ha kilépve a pénzügyi tárca és a kormányzat óvó kezei közül, kiderül: nem tudja magát eladni. A büdzsé a jelen gazdaságpolitikai kontextusban nem tudott választ adni az elsőként felmerülő, alapvető kérdésekre, ezzel pedig csalódást okozott befektetői körökben.

Pedig már majdnem jól végződött. Az elmúlt hetekre a pénzügyi tárcának sikerült kilábalnia a kora ősszel kialakult bizalmi válságból. Megegyezett, ésszerű kompromisszumokat kötött a kormánypárti frakciókkal, sőt még egy nagy jelentőségű közszféra-racionalizálási programot is elindított. A büdzsé végszavazásáig viszonylag pontos és alapos kommunikációs pozíciót építgetett, amelyet nem ingatott meg a költségvetési terv számos sutasága: az eltérő idei GDP-adatok, az, hogy a jövő évi deficitcél érdekében le kell mondani a 13. havi fizetésről (helyét 2005-től nulladik havi veszi át), és nem hozták zavarba azok a tények sem, melyek az államadósság folyamatos emelkedésére utalnak.

Az ország lassan megértette, hogy több nap, mint kolbász. A piac várta, a lakosság elfogadta a beharangozott takarékosságot. Mindez sajnos túlzott mértékben megnyugtatta a költségvetés felelőseit. Ezért nem jutott eszükbe, hogy a büdzsé fő számainak elfogadását követően a piac elég hamar rájön majd arra, hogy az alapvetően helyes tervek ellenére sem lehet egyik napról a másikra csak úgy takaréklángra venni a költségvetés kiadásait. Sajnos ez a részlet kimaradt a PM számításából. A következménye pedig olyan fokú bizalomvesztés, amely aztán az állampapír-eladások volumenéből kiolvasható volt, és a monetáris tanács kamatdöntéséhez vezetett.

Pedig nem valamiféle magyar átok okozta az elmúlt hét történéseit. Közgazdászkörökben ismert a mondás: a gazdaságpolitika félúton található a tudomány és a művészet között, kicsit közelebb a művészethez. Éppen ez utóbbi hiányzik a büdzsé mögül.

A költségvetés születésén bábáskodóknak végig kellett volna gondolniuk néhány hüvelykujjszabályt. Például azt, hogy egy fiskális kiigazítás bejelentése hogyan módosítja a jövőbeni várakozásokat. A kiigazítás őszszel azért kellett, hogy javítsa a gazdaságpolitika hitelességét. A lépés eredményes volt, hiszen politikailag kényes területen (a közalkalmazottak számának csökkentése) meghozott, eleinte jól kommunikált akció keretében történt. Hatására a piac ismét elkezdett bízni a kormányzati gazdaságpolitikában. Ez elméletileg csökkenti a kockázati kamatprémiumokat, mérsékli az inflációs várakozásokat, valamint az államháztartás kockázati megítélését. Csakhogy a választott terápiának lett volna egy fontos feltétele: a következetesség. Amennyiben ugyanis a piac azt érzi, hogy mégis elmarad a megígért kiigazítás, akkor az adósságállomány növekedése bizalmi válságot idézhet elő, valamint megnehezíti az államadósság finanszírozását.

Ilyen környezetben szavazták meg múlt kedden a büdzsé fő számait, s ezt érezte meg a piac akkor, amikor kiderült: jövőre emelkedik a jövedelemelvonási hányad, s - az Európai Unió számára kalkulált hiánytól eltérően - nem csökken a pénzforgalmi deficit. Apró figyelmetlenség? Több annál. A pénzügyi vezetés ismét fejjel ment a falnak.