Megállíthatja-e a kormány a lakosság eladósodását?
n A jövő év elején már nem biztos, hogy lesz idő a piacot győzködni arról, hogy a magyar gazdaság helyzete jó, a lassú (nagyon lassú) államháztartási konszolidáció még mindig jobb, mint más csatlakozni kívánó országok halogató stratégiája stb. Ha a piac kitalál egy sztorit (például a gyengülő valutáról), akkor az nem megy ki csak úgy a fejéből. Az elmúlt hetekben ugyan már talán egyetlen nagy befektetői csoport sem akart belevágni egy igazán nagyszabású kalandba (az üzleti szektorban a naptári év erősen befolyásolja a gondolkodást, ki merné ilyenkor kockáztatni az egész évben kiharcolt bónuszát), de januárban már jobban meglódul a spekulánsok fantáziája - ezt bizonyítják a 2003. januári események is.
Három kérdés merül fel a kormánydöntésekkel kapcsolatban. 1. Nem kellett volna-e korábban? 2. Jó helyen szorít-e a kormány? 3. Elegendők-e a most bejelentett intézkedések a piac megnyugtatására? Az első kérdést hagyjuk meg a gazdaságtörténészeknek, a másik kettő sokkal aktuálisabb, és egymással összefüggnek.
A kormánydöntés nem titkolt célja, hogy visszafogja a gazdaság finanszírozási igényét, így az ország külső egyensúlyi pozícióját javítsa. Figyelembe véve, hogy a vállalati szektor beruházási aktivitása (és ezzel importigénye) a külső konjunktúra magára találásával növekszik, csupán a másik két nagy szektortól, a háztartásoktól és magától az államháztartástól remélheti a kormány a helyzet jobbra fordulását.
Ebből a szempontból a lakástámogatások visszafogása ideális döntésnek tűnik, hiszen egyszerre kapcsolja ki a költségvetésben ketyegő "időzített bombát", és fogja vissza a lakosság eladósodási kedvét. Így aztán a kormány megmenekülni látszik egy erősebb költségvetési megszorítástól, hiszen a döntésnek direkt hatása van a másik szektor finanszírozási képességére. Félő azonban, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű. A kormány döntése meghozatalakor valószínűleg túlságosan optimista volt a tekintetben, hogy mennyire képes befolyásolni más gazdasági szereplők viselkedését.
A különböző közgazdasági elméletek eltérően vélekednek arról, hogy a háztartások magatartása a fogyasztás vagy a megtakarítás elsődleges meghatározódásával (illetve a másik reziduális jellegével) írha-tó-e le jobban. Az azonban bizonyos, hogy akár a megtakarítási hajlandóság alacsony, akár a fogyasztási hajlandóság magas, ez mindenképp jelentős költekezési vágyat indukál.
Az elmúlt években a lakosság eladósodása exponenciálisan növekedett. Ez nem csupán a támogatott lakáshitel, hanem a jóval magasabb kamatozású gépjármű-vásárlási hitel és az egészen elképesztő kondíciókkal bíró áruhitel esetében is megfigyelhető. Ennek (a gyenge pénzügyi kultúrától az évek óta közgazdasági szempontból ir-reális ütemben növekvő jövedelmekig) sokféle magyarázata lehet, azt azonban nem lehet nem észrevenni, hogy ez a gazdasági struktúrát tekintve természetes jelenség. A magyar lakosság eladósodási szintje egy nagyságrenddel elmarad a nyugat-európaitól, tehát nem csupán a kedvező hitelkondíciókon múlik a hitelállomány gyors növekedése, hanem a fejlődésből fakadó szerkezetváltozásból is. (Egy érdekesség: a jelenlegi, gyorsan megugrott lakáshitel-állomány alacsonyabb, mint amekkora a 90-es évek elején volt.)
Felmerül a kérdés: az eladósodás egyik formájának nehezítésével a kormánynak sikerülhet-e elérni a célját, jelentősen mérsékelni a költekezést? Vajon ha a lakosság elsődlegesen a jövőben várható jövedelmétől teszi függővé fogyasztását, megtakarítását, megváltoztatja-e ez irányú magatartását a hitelkondíciók megváltozása miatt? Ha ránézünk a 30 százalékos teljes hiteldíjmutatókkal "hasító" áruhitelekre, meglehetősen elbizonytalanodhatunk. Azok, akik előtt esetlegesen bezárult a lakásvásárlás lehetőségének kapuja, vajon jövedelmükkel ezután a bankba, értékpapírpiacra rohannak-e, vagy ha már úgyis elköltésre szánták, gépjármű- és áruhitelek törlesztésére fordítják? (Az is érdekes kérdés lenne, hogy a lakásárak mostani döntéssel bekövetkező változása után vajon valóban jelentősen mérséklődik-e a lakáshitelek iránti kereslet.)
A fenti kérdésekre az eddigi tapasztalatok szerint inkább az a válasz adható, hogy a kormány ezzel az eszközzel aligha korlátozta olyan mértékben a vásárlási, eladósodási lehetőségeket, hogy az a lakosságot jelentős többletmegtakarításra ösztönözze.
Természetesen azt fontos megjegyezni, hogy a lakáshitelekkel kapcsolatos döntés annyiban mindenképpen szolgálja a kormányzati célokat, hogy a lakosság egy része ezentúl kisebb értékű vagyonelemekért adósodik el. Ez fontos részsikernek tekinthető abban a tekintetben, hogy az adósságállomány duzzadása mérséklődik, és a közvetlen finanszírozási igényt valamelyest mérsékli, olyan hatást azonban aligha várhatunk tőle, hogy a lakosság a fogyasztásra szánt jövedelmeinek egy részét megtakarítja, megriadva a számára kedvezőtlenebb eladósodási lehetőségektől.
Hasonló eredményre vezethet a jövedelmek kordában tartása, amelynek helyenként látszanak is a jelei. Sőt, amennyiben a lakosság elhiszi, hogy jövedelmük növekedési üteme a gazdaság teherbíró képességéhez igazodik vissza, úgy sikeres lehet a megtakarításösztönzés. A gazdaság finanszírozási igényének csökkentéséhez tehát valószínűleg nem kerülhetők el a jövedelempolitikai lépések sem.
Azt azonban világosan látni kell, hogy a lakosságtól a következő években sem várható komoly finanszírozási képesség. Ez egyben azt jelenti, hogy tartósan rászorulunk a külföld finanszírozására, illetve azt, hogy a piac "rosszallásának" elkerüléséhez mégiscsak szükség van a harmadik nagy szektor, az államháztartás megtakarítási pozíciójának jelentősebb javítására. Egyrészt azért, mert így kompenzálható a háztartások gyengébb finanszírozási képessége, másrészt pedig megnyílik az út a gyors euróbevezetés előtt, ami feloldja a szemlátomást jelentős problémákat okozni képes fizetésimérleg-korlátot.
