Mi történt a kudarcba fulladt brüsszeli csúcson?

Igazuk volt a lengyeleknek, amikor azzal érveltek, hogy a mostani reformokat útjára indító 2001-es leakeni nyilatkozatban még egy sor sem volt a nizzai szavazati rendszer módosításáról. De még a konvent elején sem beszélt erről senki! Hát akkor mi alapján akarják most elvetni?!

Miként volt igazságuk a spanyoloknak is - már 2000-ben, a nizzai csúcson is -, hogy egy ponton túl aránytévesztés, ha egy ország súlyát csak a népességen mérik. Ez alapján Európában (bár egyelőre még nem az EU-ban?) Törökország volna az egyik legfontosabb, legbefolyásosabb ország. A gazdasági, társadalmi fejlettséget, általában az EU erejéhez és stratégiai szerepéhez való hozzájárulást is figyelembe kell venni!

De akkor vajon hogyan lehetett igazuk a lengyeleknek abban, hogy ők viszont azon az alapon akartak - és kaptak is, sokkal gyengébb gazdasági helyzetből - a spanyolokéval megegyező szavazatszámot, hogy: azonos a népességük?! És ha a népesség alapján tartottak igényt a spanyolokéval egyező elbánásra, akkor miként van, hogy ugyanezt az érvet a németek szájából már hallani sem akarják? Pedig az utóbbiaknak is igazuk van, amikor arról beszélnek, hogy ők éppen hogy a legnagyobb eltartói az uniónak, nem fair, ha közben a lakossága felét sem kitevő, GDP-ben csak töredéket felmutató másik országnak (mint például a lengyeleké?) egy 29-es szavazati skálán csupán kettővel van kevesebb, mint nekik. (Még sokatmondóbb a torzulás, ha úgy számolunk, hogy a spanyol-lengyel együttes szavazatszám közel kétszerese a németekének - miközben kettőjük népessége közösen sem éri el Németországét!) Ha egy rendszer ennyire nem fair, akkor igenis jogos hozzányúlni?

Nyilván azért lehetett különböző oldalról ennyiféle igazságra hivatkozni, mert a hivatkozási alapok olyan kompromisszumokon alapuló döntések voltak, amelyeket elég tágan fogalmaztak meg ahhoz, hogy utóbb eltérő módon lehessen hivatkozni rájuk. Márpedig aki eltérő módon értelmez, az a másiktól mindig eltérő módon fog beszélni (és hallani). Valójában, ha a hivatkozási alapoknál mélyebbre, a valós érdekek szintjére ásunk, egy fokkal átláthatóbb, kiszámíthatóbb a kép.

Tudni lehetett, hogy Leszek Miller most már, ha akart volna sem tudott volna előjönni abból a sarokból, ahova a lengyel diplomácia az elmúlt hónapokban következetesen beszorította magát. Látni lehetett ezt már két hete a külügyminiszterek nápolyi találkozóján is, ahol a lengyel diplomácia feje az ülésen viszonylag rugalmas volt, a sajtónak nyilatkozva pedig rendkívül elszántnak, semmit soha fel nem adónak mutatkozott. Azt szokta meg az ember, hogy egy politikus a tárgyalóteremben a szélsőségek felől indul (hogy legyen miből engedni), és a nyilvánosság felé árnyaltabban beszél (hogy legyen hova visszavonulni, ha mégsem sikerül). A lengyelek ennek pont az ellenkezőjét csinálták, és ezzel magukra is zárták az ajtót.

A németekről viszont azt lehetett tudni, hogy miután éveken át többnyire végül engedtek, most vissza is akarnak kapni valamit. A legutóbbi költségvetési alkuk előtt a német kormány mondta a leghangosabban, hogy Németország nem lesz többé az EU fejőstehene, és legközelebb már csak szűkített, ésszerű EU-büdzsét fognak csupán elfogadni. Aztán 1999-ben éppen a németekre jutott az EU-elnökség, és Schröder tudott annyira európai lenni - felülírva németségét -, hogy az utolsó éjszaka végül meghajolt a spanyol követelések előtt, és belement egy drágább EU-költségvetésbe. Ugyanez ismétlődött meg 2000-ben Nizzában. Schröder fogadkozott: országa most már népességarányosabb szavazatmennyiséget kell hogy kapjon. Aztán látva a franciák hihetetlen érzékenységét, és úgy érezve, hogy mégsem boríthatják fel a - bővítés megkezdéséhez akkor feltételnek tekintett - szerződést, ismét beadta a derekát. Maradt a szavazati paritás.

Végül jött - 2002 októberében - a nagy agrárköltségalku, aminek tisztázása elengedhetetlen volt, hogy le lehessen zárni a csatlakozási tárgyalásokon az agrárfejezetet. S bár Németország ebből már nem jött ki annyira rosszul, mint ahogy utóbb állították, de nem is jött ki annyira jól, mint a franciák. Ezek után sejteni lehetett, hogy egy ilyen horderejű ügyben, mint az első alkotmány, ezúttal vissza akarnak majd kapni egyet s mást.

Miként - végül - azt is tudni lehetett, hogy ahhoz, hogy a beprogramozott holtpont elkerülhető lehessen, nagyon ambiciózus, fantáziadús, és főként minden fél számára hiteles elnökségre lett volna szükség. Azaz pontosan arra, ami Silvio Berlusconira nem áll. Köztudott, hogy a tizenötök között ő a "pária", akit csak azért fogadnak el valamennyire, mert mégis egy nagy ország demokratikusan választott miniszterelnöke. De - legalábbis a jelenlegi tagok körében - nem tekintik partnernek. Felkapaszkodott üzletember a politikai mandarinok között, akinek ráadásul még modora sincs (most pénteken is, a közös ebéden vérig sértette Schrödert, midőn elkezdett élcelődni sorozatos válóperei miatt?). A hét végére előállt helyzet kezelésére egy mindenki által mélységesen tisztelt "brókerre" lett volna szükség. Berlusconira ez a cipő nem illett - úgyhogy az ellentétek óhatatlanul felülkerekedtek.

De abban is volt igazság, hogy jogi értelemben pánikra nincs ok. Van egy hatályba lépett, érvényes szerződés - a nizzai -, ami alapján jövő májustól át lehet lépni az EU-tizenötből az EU-huszonötbe. A sérülés politikai fronton történt. Azzal is, hogy (a múltkori stabilitási paktum történet után újra, csak nagyobb tétek mellett) bebizonyosodott: a nemzeti érdekekhez való ragaszkodás igenis látványosan az EU-érdekek fölé tud kerekedni. És azzal is, hogy a szorosabb integrációt őszintén akarók láthatóan kezdik elveszíteni türelmüket. De ez sem szombaton derült ki. A francia-német unió ötletéről legutóbb éppen az alkotmányozó viták nehézkessége miatt kezdtek el újra beszélni, miként a belgák is ezért jelentették be előre: ha nincs megállapodás az alkotmányról, akkor ők is e szűkebb unió felé majd veszik az irányt. De persze ez sem újdonság: Helmut Kohl már 1996-ban arról beszélt, hogy nem szabad a konvoj sebességét a leglassabb hajókhoz igazítani. Joggal mondta Miller, hogy mindez már tízéves történet.

Aztán hogy merre vezethet a gyorsabb és lassabb hajók közös menete, szétszakadhat-e a konvoj - netán karambol is elképzelhe-

tő -, az már egy másik történet. Annyi bizonyos, hogy érdekes új évnek nézünk elébe.