Ellentétes tőkemozgás - kérdőjelekkel

Ekkor azt kérdeztük, miért nincs szabaddá téve a tőkeáramlás, amivel bátorítani lehetne a szegények gazdagok általi hitelezését. Ilyen hitelezés révén elvileg egygenerációnyi idővel le lehetett volna rövidíteni a szegény országok gazdaságainak felzárkóztatását, a gazdagoknál meglévő ipari struktúra és életszínvonal elérését. Az ilyen nagy volumenű hitelezésnek kulcsszerepe volt a XIX. század második felében: Kanadát, az Egyesült Államok nyugati részét, Ausztráliát, Új-Zélandot, Chilét, Argentínát, Uruguayt és Dél-Afrikát ily módon fejlesztették több mint száz évvel ezelőtt.

Most azonban ez a folyamat nem ismétlődött meg. A tőke nem a gazdagoktól áramlik a szegényekhez, hanem éppen az ellenkező irányba vándorol. A szegényektől a gazdag országokba kivitt tőke legnagyobb része az Egyesült Államokba tart, amelynek tőkebevitele a legnagyobb, amely valaha is kimutatható volt. Felmerül a kérdés, hogy mi táplálja ezeket a tőkemozgásokat? Az egyik ok az, hogy a központi bankok alacsonyan tartják valutáik árfolyamát, hogy országaik dolgozói értékes tapasztalatra tehessenek szert a gazdag államokba irányuló export révén. További okként említik, hogy a 90-es évek látványos pénzügyi öszszeomlásainak megismétlődésétől tartva a befektetők kivonták a pénzüket, a technológia megszállottjai pedig arra a kincsre vadásztak, amelyet az amerikai internetboom ígért. Szerepet játszott az is, hogy a harmadik világ gazdagjai arra gondoltak, többet ér a pénz a Deutsche Bank számláján.

Arra számítottak ugyanis, hogy egyszer majd vállalati repülőgépükön, vagy éppen gumicsónakon kell menekülniük az országból. Mindezek a források együttesen táplálják az Egyesült Államokba irányuló tőkeáramlás folyamát, ami lehetővé tette, hogy ott többet ruházzanak be, mint amennyit megtakarítottak.

Az amerikai gazdaság ily módon egy hatalmas porszívó módjára működik, amely felszippantja a világon fellelhető ritka, befektethető készpénzt. Ennek folytán mi, a nemzetközi tőkemobilitás zászlólengető hívei két érvre korlátozódtunk. Az első az, hogy a tőkeáramlás korlátozása eszményi feltételeket teremt a nagybani korrupcióhoz. Korlátozások esetén a tőkéjüket a határon túlra juttatni kívánó tulajdonosok csak megvesztegethető bürokraták segítségével érhetik el céljukat.

Ezzel szemben egy hatékony piacgazdaságnak minimalizálnia kell a korrupcióra való ösztönzést. A szabad tőkemozgás híveinek második érve az, hogy a pénz Amerikába vitele igazolható volt és ma is az. Talán van valami különlegesen értékes az amerikai tőkebefektetésekben. (Felbukkan természetesen a kérdés, hogy ha a beruházási lehetőségek ilyen jók, akkor az amerikaiak miért nem takarítanak meg több pénzt - személyenként és közösen - a tetemes hozamok reményében.) Az 1960-85 közötti időszakban a szegény országok fejlesztését közintézmények - mint például a Világbank - finanszírozták, mert a piaci bukások és a kormányok iránti bizalmatlanság megnehezítette a fejlődők számára a forrásbevonást a tőkepiacokról.

Később, 1985-2000 között a fejlesztést magánhitelezők finanszírozták, ha a tőkéért folyamodó államok piacbarát, gyors növekedést és nagy hozamokat ígérő politikát folytattak. Az első időszak nem bizonyult feltétlenül sikeresnek, a tőkeáramlás USA felé fordulását látva azonban a második sem minősíthető annak. Természetesen jó dolog, hogy a mexikói dolgozók és vállalkozók tapasztalatra tesznek szert a gyártás és az export révén, emellett pedig elég sikeresek az USA-val szembeni kereskedelmi többlet felhalmozásában. A kereskedelmi többletet azonban a dolog visszájaként tőkekiáramlás kíséri. Vajon tényleg a tőkeszegény Mexikónak kellene finanszíroznia egy újabb ugrást az amerikai gazdaság tőkeintenzitásának fokozásában?

Egy hozzám hasonló, tagkönyves neoliberálisnak nem lehet más kívánsága, mint a tőkeforgalom útjában álló akadályok leszállítása a legkisebb szintre. A tőkepiacok ugyan hibázhatnak a befektetések allokálásában, a kormányok azonban ennél is jobban melléfognak, emellett a bürokraták korrumpálásának ösztönzöttségét a lehető legkisebbre kell szorítani. Igaz ugyanakkor, hogy a hitelből történő sikeres fejlesztés XIX. század végi példájának megismétlődésére eddig hiába várt a világ. Ellentétben a liberalizmus csúcspontjával, a világ gazdag országainak pénze most nem vált ki a periferikus gazdaságokban felbecsülhetetlen értékű, gyors és eredményes fejlődést.