Medgyessy: ismétlésre ítélve

Épp ma egy hónapja, hogy a parlament áldását adta az ország 2004-es költségvetésére, amely a GDP 3,8 százalékát kitevő államháztartási hiányt irányzott elő 2004-re. Nem feltételezem, hogy a büdzsét megszavazó képviselők mindegyike tisztában lett volna azzal, mire is adta voksát, bár az némi gyanakvással tölthette volna őket el, hogy öt nappal korábban a kormány máris zárolt 35 milliárd forintot a még el sem fogadott törvényjavaslatból. Azt már kissé nehezebb jóhiszeműnek beállítani, hogy a Pénzügyminisztérium épp a szavazást követő napon jelentette be, hogy a 2003-as deficit a korábbi 4,8 százalékos jóslattal, illetve az eredetileg tervezett 4,5 százalékkal szemben várhatóan 5,2 százalék lesz. Önmagában már ez is komoly kételyeket ébresztett a 2004-es terv megvalósíthatóságával szemben, a január elején kijövő 5,6 százalékos mutató azonban igazolta a legpesszimistább várakozásokat. Egy hétre rá a hirtelen lapátra tett László Csaba kijelölt utóda végre elismerte: meztelen a király, a 2004-re vonatkozó 3,8 százalékos terv nem tartható.

Vajon valóban megkönnyebbülhet-nek-e befektetők, mondván, Draskovics Tibor tiszta vizet öntött a pohárba, és új fejezet kezdődhet a magyar gazdaságpolitikában? Tartok tőle, hogy nem. Mert bár a kijelölt pénzügyminiszter első megnyilatkozásait lehet pozitívan értékelni, a múlt árnyékától nem olyan könnyű megszabadulni.

Mi történt a Pénzügyminisztériumban az elmúlt másfél évben? A csodában hittek talán? Vagy a kreatív könyveléshez fűztek túl sok reményt? Mi értelme van így egyáltalán a költségvetési tervezésnek, pláne a középtávú gazdasági terveknek? Ha pedig tudták, hogy a célok nem tarthatóak, miért kellett megpróbálni "átverni" a gazdasági szereplőket és egy eleve rossz költségvetést elfogadni? Kinek volt ez jó?

László Csaba megkapta büntetését, naivitás lenne azonban azt feltételezni, hogy a miniszterelnök vagy egyik legfőbb bizalmasa, Draskovics Tibor nem tudott ezekről a dolgokról. Egyszerűen nem életszerű. (Ha mégsem tudták, annál rosszabb.) A pénzügyminiszter-csere révén persze könnyebb elhitetni, hogy most már valóban lesz változás, erre azonban egyelőre semmi garancia. A szálakat ugyanis továbbra is ugyanaz mozgatja majd, aki eddigi tevékenységével nem írta be magát a gazdaságpolitikusok dicsőségkönyvébe: Medgyessy Péter.

Eddigi kudarcait belátván, Medgyessy Péternek illő lenne átadnia helyét egy nála felkészültebb szakembernek. Csakhogy ennek egyrészt nincs politikai realitása, másrészt a lehetséges alternatíva sem túl szívderítő.

Az a furcsa-szomorú helyzet jellemzi ugyanis az országot, hogy a miniszterelnök erőtlen (és főként csak retorikai szinten megjelenő) reformkísérletei még mindig a legnagyobb esélyt jelentik a kilábalásra a mostani helyzetből. Pártonkívüliként valamelyest sikerült kordában tartania az MSZP osztogató hajlamait, bár itt a "valamelyest" szó használata kifejezetten indokolt. Horn Gyula 1995-ben - igaz, erős külső kényszer hatására - még le tudta nyeletni pártjával a Bokros-csomagot, most viszont inkább az valószínűsíthető, hogy egy szocialista pártmunkás miniszterelnök még lazábbra fogná a gyeplőt.

És mi a helyzet az ellenzékkel? Sajnos ők jelenleg nem kínálnak koherens gazdaságpolitikai alternatívát. Úgy nem lehet ugyanis az euróátvétel feltételeinek betartását követelni, hogy ennek következményeit azonnal elutasítják. Lehet és kell is az államtól nagyobb takarékosságot elvárni, de rögtön ezt követően elítélni a megszorításokat nem helyénvaló. Igaz, ellenzékben meg lehet tenni ezt is, a legtöbb embernek talán még fel sem tűnnek az ellentmondások. De senki nem tiltja meg azt sem, hogy következetes elvek mentén fogalmazódjanak meg a bírálatok, mint ahogy egyébként erre nálunk fejlettebb országokban számos példa akad.

A magyarországi politikai elitből, úgy tűnik, nem lehet kiverni azt a tévképzetet, hogy választást nyerni és újra nyerni csak nagyotmondással és osztogatással lehet. Az euróövezethez történő csatlakozás azonban jó lehetőséget teremtene arra, hogy az ettől függetlenül is szükséges reformokat nemzeti üggyé léptessék elő, és ne rántsák be a politikai homokozóba. Ha a pártoknak nem is, az országnak ez lenne az érdeke.

Addig meg, amíg ez megvalósul, csak abban bízhatunk, hogy Medgyessy Péter végre komolyan gondolja, amit mond, és a továbbiakban kevesebb hibát követ el a gazdaság irányításában. Amely egyébként az elmúlt évek sorozatos politikai baklövései ellenére is elég jó működik.