Megfékezett politikusok tengeren innen és túl

Ugyanez érvényes az Atlanti-óceán túlpartján is. A Federal Reserve természetesen messzemenően független, a szövetségi kormány fiskális szabadságát pedig ott is megpróbálták korlátok közé szorítani - az európai stabilitási paktumhoz hasonló eszközzel. Az ilyen célú Gramm-Rudman-szabályok azonban a Clinton-érában összeomlottak a kormányzati, elnöki és kongresszusi nyomás alatt.

A monetáris politika éppolyan mértékben - ha nem jobban - használható a gazdaság ösztönzésére a választások évében, mint a fiskális politika, amit a politikusok különösképpen szeretnének elérni. Bármely mechanizmus rövid távú célokért való, nyakló nélküli használata azonban hoszszabb távon olyan hátrányokkal jár, amelyek indokolttá teszik a politikusok makrogazdasági beavatkozásainak korlátozását.

Ha a politikusoknak - például a jegybankra kifejtett hatásuk révén - befolyásuk van az inflációra, hatalmukat arra használhatják, hogy a köztartozásokat a drágulás révén, pótlólagos adóemelések nélkül csökkentsék. A 70-es éveknek és a 80-as évek elejének nagy tanulsága éppen ez volt, ami arra kényszerítette a politikusokat, hogy az árstabilitás megőrzését célzó felelősséget átengedjék a központi bankoknak. Ezek önmagukban képesek voltak a piacokat meggyőzni az árstabilitás helyreállíthatóságáról.

A monetáris politikán kívül a fiskális politika is a gazdaságirányítás fontos eszköze, amelyet - a kormányzati befolyás visszaszorítása végett - szintén rá lehetne bízni független bürokratákra. Miért ne lehetne például az újraelosztási célokat, a közületi beruházásokat vagy a hiány menedzselését szakértők kezébe adni? Ezeken a területeken egy független fiskális hatóság jobban érvényesíthetné a társadalom hosszú távú céljait, mint a politikusok, akiknek szemüket mindig a következő választásokon kell tartaniuk. Elvi megfontolások okán sem világos, miért kell a monetáris és a fiskális politikát ilyen eltérő módon kezelni: az egyik független intézmény kezébe van letéve, a másik pedig politikusok szabad belátására van bízva.

A válasz abban rejlik, hogy a politikusok a fiskális politikát tudják arra használni, hogy öszszehozzanak egy az újraválasztásukhoz szükséges szavazói koalíciót - például a nyugdíjasokból, a köztisztviselőkből és a középosztálybeli lakástulajdonosokból -, miközben a politikájuk költségeit a vesztes táborra terhelik. Nem kell a lakosság egészének tetszeni, elég, ha a győzelemhez szükséges többség összejön. A fiskális kártya ahhoz kell, hogy ki lehessen választani a megvásárolandó szavazói csoportokat.

Egy független fiskális hatóság, vagy olyan szabálygyűjtemény, mint amilyen a stabilitási paktum, a fiskális politika kormányzati célú felhasználásának útjában áll. Amennyiben a kormányok nem tudnák elvenni a pénzt mondjuk a következő generációtól - amelynek a számlát végül majd állnia kell -, akkor sokkal keményebben kellene dolgozniuk, demonstrálandó, hogy képesek a közjón munkálkodni. A monetáris politikának természetesen szintén van újraelosztó funkciója, például az adósok és a hitelezők viszonylatában. Eszközként azonban jóval nehézkesebb, közvetettebb és pontatlanabb a társadalom kedvezményezettjeinek és elmarasztaltjainak kiválasztásában, mint a fiskális politika.

Ezeknek a megfontolásoknak iránymutatóként kellene szolgálniuk a stabilitási paktum folytatásának meghatározásánál. Az már világos, hogy a nemzeti kormányok (főleg a nagyobb államokéi) nem fogják elfogadni fiskális cselekvési szabadságuk lényeges korlátozását. Ilyen ügyekben ahhoz elég sokáig felfüggesztették a cselekvési szabadságukat, hogy az eurót sikeresen útjára lehessen indítani, átlagos időkben azonban a nemzeti kormányok visszaigénylik fiskális jogosítványaikat.

Az Európai Bizottságnak éppen emiatt kellene beszüntetnie az utóvédharcot, amivel csak saját tekintélyét gyengíti, főleg a kis országok szemében, amelyeket még kényszeríteni lehet a nem kívánt fiskális szabályok elfogadására. A testület a lényeget illetően annyit tehet, hogy az államháztartási számlák világos vezetésének és átláthatóságának megteremtésére kéri fel a kormányokat. A fiskalitás politikai célú felhasználásának megakadályozása ugyanis lehetetlen feladatnak látszik. Az mégis elérhető, hogy a fiskális akciók ne maradjanak elrejtve az egyes költségvetések kusza módszertani lábjegyzeteiben. Ez önmagában sem kis feladat, mert a politikai nagyvonalúság költségeinek elrejtése a hatalmon lévő kormányok létérdeke. A politikusok készek nagyon messze elmenni, hogy megnyerjék választóik tetszését, és győzzenek a legközelebbi választásokon. A legtöbb, amit remélni lehet, az annak kikényszerítése, hogy legrosszabb lépéseik legalább nyilvánosságra kerüljenek.