Széles hullámokat vethet a Parmalat-botrány
Egyesek európai Enronként, az amerikai értékpapír-felügyelet pedig már egyenesen a történelem egyik legnagyobb pénzügyi csalásaként emlegeti az olasz Parmalat háza táján két hete kirobbant botrányt. Az ilyen jelzőket még túlzónak sem igen lehet nevezni, hiszen a legalább 8 milliárd eurós hiány már önmagában is lélegzetelállító. Ráadásul ez az összeg még amerikai méretekben - 10 milliárd dollárról van szó - is hatalmas.
A 30 országban - köztük hazánkban is - összesen 35 ezer embert foglalkoztató, tejtermékeket, édességeket és gyümölcsleveket értékesítő konglomerátum alapítóját és volt elnökét, Calista Tanzit már letartóztatták. Hasonló sors várt a Parmalat vezetőire is, köztük Tanzi fiára, Stefanóra s a társaság 17 leányánál könyvvizsgálói feladatot ellátó Grant Thornton két alkalmazottjára is. A sor ezzel még nem ért véget, sőt egyre több szereplőssé válik az ügy. A parmai államügyészség megkezdte a Parmalat kötvényeit előszeretettel értékesítő pénzintézetek, így a Deutsche Bank, a San Paolo IMI, a Capitalia és a Monte Paschi vezetőinek a kihallgatását, s a vizsgálat folyik a társaság auditoránál, a Deloitte & Touche-nál is. Az amerikai értékpapír-felügyelet sem tétlenkedik: vizsgálatot kezdeményez a Parmalattal kapcsolatban álló JP Morgan Chase, Merrill Lynch, Morgan Stanley és Bank of America tengerentúli befektetési bankoknál.
A kérdés egyszerű: ki tudott a Parmalat siralmas pénzügyi helyzetéről? A csalássorozat ugyanis nem új keletű, az elmúlt nyolc évben Tanzi 500 millió eurót vont ki a Parmalatból magáncélokra. A mérlegeket 1988 óta rendszeresen meghamisították, ezzel legalább 9 milliárd eurós veszteséget palástolva, amihez "segítőtársak" is kellettek. A társaságnak ugyanis 1997 óta 7,8 milliárd eurónyi kötvényt sikerült "lenyomnia" a befektetők torkán. S persze kellett egy szigorúnak aligha mondható olasz tőzsdefelügyelet is, amelyet 15 éven keresztül "kábítottak" valótlan pénzügyi adatokkal.
4,22 milliárd euró - a botrány ezen az "apró" összegen bukott ki. A társaság amúgy kiugróra sikeredett 2003. harmadik negyedéves gyorsjelentésében ekkora összeget jelölt meg szabad pénzeszközként. Ám a Bank of America mindjárt jelentkezett: a nála vezetett számlákon ez az összeg bizony nem szerepel. Figyelmeztető jelekben persze nem volt hiány: tavaly februárban csődöt mondott a Parmalat kísérlete, hogy 30 éves futamidejű kötvényeit értékesítse, aminek eredményeként a részvények árfolyama hétéves mélypontra esett. A pénzügyi vezér, Fausto Tonna akkor még a társaság ellen megindult erőteljes spekulációs hullámmal magyarázta a zuhanást, a hitelképesség drámai romlásáról pedig mélyen hallgatott. A Parmalat kinnlevőségeinek nagysága akkor már megközelítette az éves árbevételt.
A Parmalat-ügy megrengette az olasz értékpapírpiacokat is. Míg december 10-e óta - amikor a társaság hitelminősítését lerontották - a főbb európai tőzsdemutatók 3,8-5 százalékkal erősödtek, addig a milánói Mib30 index stagnált. A Parmalat-részvények árfolyama ezalatt 95 százalékot zuhant, ami közel 40 ezer részvényest érint.
Egy tanulsága mindenképpen van a botránynak: az olasz vállalati szegmensben reformokra van szükség, méghozzá sürgősen. Az olasz cégnek már vagy egy évtizede professzionális menedzsmentre kellett volna cserélni a családi kontrollt, ezzel szolgálva a részvényesek érdekeit. A rendszer megreformálása azonban a háttérben meghúzódó érdekellentétek miatt mindig lassú. A szektort körülvevő bankárok, könyvelők, közigazgatási szervek, politikusok pedig aligha látnak okot arra, hogy változtassanak egy működőképesnek tűnő rendszeren, amely béreket, díjat fizet, bónuszokat ad, s nem utolsósorban a politikai kampányoknál biztos pontot jelent.
Egyedül a botrány kényszerítheti ki a változást - mutatnak rá az elemzők. Ha az Enron nem dől be, nem derül ki, hogy az auditorok túl közel kerültek az ügyfeleikhez, a befektetési bankok elemzői nem mindig objektívek, s hogy a részvényopcióktól megrészegedett vezetők kozmetikázták a negyedéves számokat.
A reform Olaszországra is ráfér. A számok sokatmondóak: az ország 50 legnagyobb tőzsdei cége közül mindössze nyolcnál nincs 30 százaléknál nagyobb pakettet egyben birtokló tulajdonos, család vagy egyéb részvényesi szövetség (állam, bank, stratégiai tulajdonos). S bár a családi tulajdon mellett pozitívumként említhető a lojalitás, a visszaforgatott nyereség, tény, a tulajdoni kontrolljuk csorbulása miatt ódzkodnak a tőkeemeléstől, s az igazgatóságuk aligha szakavatott rokonokból tevődik össze.
A Parmalat múlt héten csődvédelmet kért egy parmai bíróságon, amelyet meg is kapott. Kétség sem fér hozzá, az olasz kormány megmentené az 1961-ben alapított társaságot. A színen felbukkanhat az amerikai Citigroup is, amely az Enron- és a Dynegy-csődnél nem kis tapasztalatra tett szert. Erről a héten születik döntés. Addig is a társaság csődbiztosa, Enrico Bondi áthidaló segítségért folyamodik a Capitaliához, az Intesához és a San Paolo IMI-hez. Mindössze 50-100 millió euróról lenne szó, ami a három pénzintézet Parmalatnál beragadt egymilliárdos kinnlevősé-
géhez képest apróság.
Tanzi pedig reménykedhet. Bár egy hónapon belül kitűzi a bíróság az első tárgyalást, az olasz igazságszolgáltatást ismerve vélhetően évekbe is telhet, mire bármilyen döntés születik az ügyben, Tanzi pedig a börtönbüntetést is megúszhatja.
