Nem kevésbé sokkolóak az egyes "rubrikák" se. Évi több mint 50 milliárd eurót (13 000 milliárd forintot) költenének agrártámogatásra, 20 milliárd euró (5200 milliárd forint) jutna a versenyképesség fokozására, és a periódus végén szintén mintegy 50 milliárdot érne el az elmaradott régiók felzárkóztatása.

Aki nem szokta, az is kapkodja a fejét. És sokakban mocorog a kényelmetlen kérdés: van ennek az egésznek így értelme? Nem pusztán csak csillagászati pénzpazarlás sül ki belőle?

Az érzés érthető, a felvetés pedig nem új: a közös programok ellenzői évtizedek óta érvelnek hasonlóval. Visszatérően emlékeztetnek arra, hogy az Európai Unió - a hajdani Közös Piac - egyik funkciója a lehetőleg minél szabadabb, zavartalan prosperitást gerjesztő piaci körülmények biztosítása az ebben részt vevő országok számára. Szerintük ennek csúcsa a minden korábbinál zavartalanabb gazdasági-kereskedelmi pörgést lehetővé tevő egységes piac 1993-as megteremtése volt. Ennél messzebb menni - értelmes célok érdekében - már nem lehet, vélik ők. És hozzáteszik: nem is érdemes, sőt nem is szabad. Minden újabb intézményesülő ötlet, nehézkes keretprogram, ilyen-olyan "integrációs láb" csak rátelepszik minderre, teret, figyelmet, energiát - és pénzt vesz el. Beavatkozik abba, ami épphogy a minél szabadabb mozgás révén kellene hogy dinamizmust vigyen a közös vállalkozásba. Ha pedig az EU mégis irányt vesz az effajta nagy tömegeket boldogítani akaró megaprogramok finanszírozása felé, azzal igazából a grandiózus terveket és eszközöket favorizáló, hajdani, rossz emlékű, "begyűjtő és elosztó" diktatúrák utcájába tévedt - hangzik még mindig az érvelés. Ízlés és vérmérséklet dolga, ki hol áll meg benne. De akad, aki a legutóbbi következtetéséig is eljut végül.

Miben tévednek?

Nagyon sok mindenben. Mindjárt az elején a tények megítélésében. Tényleg irdatlanul nagy pénz - úgy általában - 1000 milliárd euró. De hét évre, 25 országra és 460 millió lakosra - mintha már nem is lenne annyira sok. 310 euró. Alig több, mint 25 euró (6700 forint) havonta. Ami persze ugyanúgy csak bűvészkedés a számokkal, mint ahogy önmagában üresen sokkol az egyszeri nagy keretösszeg is. Mert hiszen ezt a pénzt nem mind a 460 millió EU-polgárra szánják egyenként, hanem nagyobb egységekben megragadható térségeknek, szektoroknak, programoknak.

Itt lép be a második - sokkal fontosabb - kérdőjel. Van-e értelme ilyen megaprogramokat fabrikálni, vagy valóban mindenkinek hasznosabb, ha a folyamatok természetességére és zavartalanságára igyekeznek csupán ügyelni? Volt idő, amikor megpróbálták főként csak ezt. De kiderült, hogy igazából a "gazdag szomszédnak" sem jó, amikor - élve a "zavartalan folyamatok" nyújtotta lehetőséggel - olyan "szegény szomszédban" akar üzletet csinálni, ahol nincs elegendő út, telefon, elektronizált ügyintézés, a kiküldött munkatársak gyere-

keinek bölcsőde, környezetében más nyelvet beszélő ember? Szóval ahol rossz az infrastruktúra és az életszínvonal. Miként az sem közérdek, hogy a netán számítását vesztő farmer tömegével a városokba vonuljon, ahol már így is sokan boldogulás híján vannak, ráadásul ezzel még a vidék és a vidéki természetes környezet is elsorvad.

Ha viszont van értelme költeni ilyenekre külön-külön, akkor annak is lehet létjogosultsága, ha sokan együtt csinálják ugyanezt. Egy kicsit olyan ez, mint a jól működő nyugdíjpénztár: minél több tagja van, annál nagyobb forrásból, többfelé, többféleképpen lehet a forrásokat elosztani.

Hiába közhely, igaz: azért olyan sok mindez, mert ez már nem a hatok közös piaca többé, hanem úgyszólván a teljes Európa. Hatalmas terület, sok ország, rengeteg ember. Amin belül ma még nagyok az eltérések is. Miközben - tegyük hozzá végül - relatíve az 1000 milliárd (évi 142 milliárd) euró sem olyan sok. Nem haladja meg a közösen teremtett új érték 1,24 százalékát. Még azt a 2 százalékot sem éri el, amennyit NATO-tagként illik költeni fegyverkezésre?

Szóval érthető a visszahőkölés, de a maga helyén kezelve még ekkora összeg sem feltétlen példátlan. Még kevésbé szükségtelen.