Vigyázó szemünket Londonra vessük!

n Az elemző modernizált változatában a pénzügyminiszter mindig megígéri a befektetőknek, hogy az államháztartás számai teljesülnek, és amikor azok a segítségére sietnek, hogy az aukciókon a kibocsátott államkötvényeket lejegyezzék, amivel megfinanszírozzák az állami túlköltekezést, a miniszter csak kacag, és nem teljesíti az ígéreteit. Egy nap a miniszter aztán komolyan gondolja, és tényleg beváltja azt, amit mondott, de befektetők már nem hisznek neki, nem vásárolnak kötvényeket, a költségvetés pedig bedől.

Nem tudom, jelent-e valamit, hogy ha egy ország gazdaságpolitikájáról nemzetközi vicceket faragnak, viszont érdemes egy mozzanatra odafigyelni. A történetben a külföldi befektetők sietnek az állam segítségére, ők biztosítják a hiány finanszírozását. Nem túlzó ez egy kicsit?

Ha a számokra nézünk, látjuk, hogy nem olyan nagyon. A Magyar Nemzeti Bank által publikált pénzügyiszámla-statisztika szerint a 2003. szeptember 30-ával végződő egy év alatt az állam és vállalati szektor hiteligényét normális körülmények között fedező lakosság megtakarításai mindössze a GDP 0,7 százalékára rúgtak (alig több, mint az ezredfordulós érték egy tizedére), miközben az állam forráshiánya a hazai össztermék 8,6 százalékára emelkedett. Úgy nőtt tehát az állam finanszírozási igénye, hogy közben legfontosabb finanszírozói, a háztartások minden jövedelmüket elköltötték. "Amerika!" - mondhatjuk magunkban, utalva arra, hogy néhány éve még az Egyesült Államokban sem takarított meg folyó jövedelméből a lakosság - igen ám, de ekkor az amerikai költségvetésnek a jelentős szufficit miatt nem volt szüksége lakossági finanszírozásra.

Az említett statisztikából az is kitűnik, hogy a kérdéses 4 negyedévben a magyar gazdaság külföldről pont a GDP 8,6 százalékának megfelelő forrást vont be. A forrásbevonásnak több formája is lehet, ez a forma azonban a fizetési mérleg tanúsága szerint nem stabil és kiszámítható működőtőke, hanem túlnyomórészt az állampapírpiacra bejött hiteljellegű portfóliótőke, azaz, a XXI. századi "bankármesének" megfelelően az állam hiányát valóban a külföld megtakarításai finanszírozzák, melynek legfőbb csatornája a közismerten sematikusan gondolkozó pénzügyi befektetői kör.

Szóval hogyan is állunk tehát? Az állam a bevételeinél ijesztően többet költ, miközben az elmúlt négy év gazdaságpolitikai lépéseinek következtében a hazai megtakarítói bázis semmivé olvad. Az ország úgy működik, mint egy agresszíven terjeszkedő vállalat, aki jóval messzebb nyújtózik, mint a takarója, és amelyik átgondolt, hosszú távon fenntartható, racionális üzletpolitikán alapuló organikus növekedés helyett stratégiai ámokfutásba kezd. Az ilyen vállalatok jellemzője a jelentős tőkeáttétel, és a külső finanszírozóktól való nagymértékű függőség.

Vivendi, UPC, Deutsche Telecom, WorldCom; ismerősen hangzanak a nevek, ugye? Nagyszabású tervek, agresszív növekedés, mámoros akvizíciók, mértéktelen eladósodás, majd mindennek eredményeképpen kijózanító kudarcok. Némelyik cég hirtelen bedőlt (WorldCom), míg mások (pl. Vivendi) némi vajúdás után jelentős átszervezésen, hitelátstrukturáláson keresztül menve, kissé megrogyva, de talpon maradtak. A korábban álomvilágban ringó cégeknél fel kellett adni a nagyszabású, "akarnoki" terveket, szembe kellett nézni a rideg pénzügyi valósággal, és összevetni a vágyakat azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a finanszírozók is ésszerűnek láttak. Ebben a fázisban az diktált, aki a pénzt adta.

Magyarország esetében a teljes állományt tekintve nem lehet az állam túlzott eladósodottságáról beszélni, de az addicionális forrásbevonás forrása már egy éve túlnyomórészt a külföld. Ami még fontosabb, hogy a finanszírozás jellege folytán a forint is nyomás alá került, mivel az árfolyamot a működőtőke-beáramlás drámai visszaesése folytán túlnyomórészt a külföldi befektetők kötvényvásárlásai támasztják meg. Ha államkötvényeink nem kelendőek, a devizánk is gyengül, ami jól rávilágít a kis, nyitott gazdaságban az államháztartás egyenlege és a külső egyensúly helyzete közti összefüggésre. Ezért adunk ma 270 forintot egy euróért, és nem 245-öt, mint egy évvel ezelőtt.

Az ország a konvergenciafolyamat sajátosságai, és az elcsúszott gazdaságpolitika folytán olyan helyzetbe került, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a befektetők illetve az elemzők elvárásait. Lehet, hogy ezek az elvárások túlzóak, nekünk nem tetszenek, de nincs választásunk, minthogy hallgassunk rájuk. Amíg tehát saját pénzügyeink táján nem teszünk rendet, addig vigyázó szemünket Londonra vessük, és vegyük tudomásul, hogy nincs nagy mozgásterünk!