A munkahelyek védelmének célszerű átalakítása

n A cégek nemcsak az ilyen szabályozás által kikényszerített eljárás közvetlen költségei, hanem annak bonyolultsága és bizonytalanságai miatt is panaszkodnak. Azzal érvelnek, hogy a szabályozási megszorítások nehézzé teszik számukra a technológia és a termékek iránti kereslet változásaihoz való alkalmazkodást, ami másfelől rontja a hatékonyságukat, emeli költségeiket, végeredményben pedig eltántorít a munkahelyteremtéstől. A dolgozók viszont a munkanélküliség által okozott megpróbáltatások alapján érvelnek úgy, hogy ezen kínokat a cégeknek figyelembe kellene venniük, ha egy munkavállaló elbocsátásáról vagy egy telephely bezárásáról döntenek.

A cégek tehát nyomást fejtenek ki a védelem mérséklése, a dolgozók pedig annak fenntartása végett. Ebben a helyzetben az európai kormányok megpróbáltak körültekintően manőverezni. Evégett az országok többségében kiterjesztették az időleges szerződések alkalmazását, ami politikailag és gazdaságilag is okos megoldásnak látszott. Politikailag azért, mert nagyfokú védelmet nyújtott azoknak, aki már korábban is védve voltak. Gazdaságilag azért, mert a vállalatok rugalmasabban alkalmazkodhattak a változó piaci feltételekhez.

Az ilyen reformok hatásainak elemzése mindazonáltal vegyes következtetésekhez vezetett. Létrejött ugyanis a munkavállalók két osztálya - az egyik tartós munkaviszonynyal, a másik pedig határozott időre szóló szerződéssel -, ami fokozatosan a kettős és egyenlőtlen munkaerőpiac megteremtéséhez vezetett. A cégek általában ódzkodnak a dolgozónak a kikötött határidő utáni megtartásától, mert ezzel ki kellene rá terjeszteni a fokozott foglalkoztatási védelmet. Emiatt a munkaerőpiac új belépői kénytelenek végigmenni hivatásbeli zsákutcát képviselő foglalkoztatások és az állástalanság sorozatán, mielőtt esetleg tartós munkahelyhez juthatnak, ez pedig nem jó pályakezdés. Eközben a dolgozók többsége jelentős foglalkoztatási biztonságot élvez, a vállalatok pedig a korábbiaknál rugalmasabban járhatnak el, így politikai értelemben kisebb a nyomás mélyreható reformok végrehajtására.

Tegyük félre egy pillanatig a politikai megvalósíthatóságot, és vizsgáljuk meg önmagában, hogyan kellene kinéznie a jó foglalkoztatásvédelemnek. A válasz valójában egyszerű: egy dolgozó elbocsátásának elhatározásakor a cégnek figyelembe kellene vennie tettének költségeit, tehát azt, hogy a munkanélküliségi biztosításnak kell a segélyt fizetnie, az idősebb dolgozóknál pedig pszichológiai következményei is vannak egy régóta tartott állás elvesztésének.

A kérdés az, hogy miként lehet ilyen "társadalmi könyvelést" elvégezni. A követelmény itt is az egyszerűség: ha egy cég elküldi egy munkavállalóját, akkor elbocsátási adót kelljen fizetnie, amely összességében legyen elegendő a kifizetendő segély összegére. A lélektani következmények enyhítésére pedig járjon olyan végkielégítés, amely a dolgozó életkorával együtt emelkedik. Ha pedig egy munkaadó ilyen körülmények között határoz az elbocsátásról, akkor ezt tehesse meg szabadon.

Ez a válasz miként vethető össze azzal, ahogy a munkahelyvédelmet jelenleg működtetik? A válasz az, hogy a gyakorlat országról országra változik. Franciaországban a munkanélküli-segély fedezetét a bérjegyzéken alapuló adó formájában fizetik, emiatt a több munkaerőt elbocsátó vállalatnak nincsenek nagyobb terhei. Ezzel párhuzamosan pedig az igazságügyi hatóságoknak lényegi beleszólásuk van abba, hogy egy elbocsátás jogos volt-e, ami nemcsak az eljárás bonyolultsága és bizonytalan kimenetele miatt helytelen, hanem a bíróságoknak egy gazdasági ügybe való bevonása miatt is.

Az elmondottak értelmében a foglalkoztatásvédelem reformjának - a jelenlegi bérarányos szolidaritási járulékkal szemben - előtérbe kellene állítania az elbocsátási adót, egyúttal visszaszorítva az igazságszolgáltatás beavatkozását. A bíróknak csak arra kellene ügyelniük, hogy az eljárási szabályokat a felek tartsák be, ha pedig a munkaadó az elbocsátási adó és a végkielégítés ellenére is a felmondás mellett dönt, akkor ezt legyen szabad beavatkozás nélkül megtennie.

A kérdés ezek után az, hogy milyen bonyolult áttérni a bérarányos adóról az elbocsátási adóra. Ironikus módon a válasz éppen az Egyesült Államokból érkezik, ahol a munkanélküli-biztosítást éppen az elbocsátási adó révén fedezik. Az alkalmazott rendszernek mind a juttatásai, mind a terhei erősen korlátozottak, amelyek Európában nyilván drágábbak lennének, de amint az amerikai példa mutatja, a rendszer működtethető.

Itt jutunk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy ilyen reform politikailag végrehajtható-e. Úgy vélem, igen. A munkaadókat meggondolásra késztető, magasabb elbocsátási adót a munkavállalók nyilván üdvözölnék, miközben az enyhébb és kiszámíthatóbb szabályozást nyilvánvalóan a munkaadók fogadnák elégedetten. Az ide vezető politikai ösvény keskeny, de vélhetően létezik, a megtalálásának gazdasági és szociális jutalma pedig nagyon magas.