Adjon isten, Európa!

Megdőlni látszik a régi mondás igazsága, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Az Európai Unió mostani, tíz új taggal történő kibővítésének egyik alapvető jellemzője, hogy a belépő országok zömében a közvélemény hosszú időn át el volt ájulva ettől az integrációtól, és ma is komoly illúziókat táplál iránta. Ehhez képest legalábbis meglepetést - főleg pedig csalódást - váltott ki az a "nem engedjük be őket" nyilatkozatáradat, amely a hírhedt vasfüggöny eltüntetésére hivatott EU-tagság küszöbén emelt új falakat nemcsak az érkezők és a túloldalon lévők elé, de közéjük is.

A csatlakozók számára egy csapásra kiderült, hogy lám, az Európai Unióban is vannak egyenlőbbek az egyenlőknél. Hogy a teljes jogú tagság a szabad munkavállalás terén kilenc jelenlegi tagországban legalább 2, tovább háromban inkább 5+2 évig mégsem teljes jogú, ráadásul a legújabb variáns szerint három államban - a szociális kedvezmények és juttatások megvonásával - élből diszkriminálnák a belépők munkavállalóit. Ez az osztályozás a tízes csoporton belül azután még tovább diszkriminál, mert Málta és Ciprus ugyebár nem "exkommunista" ország, hanem egykori angol gyarmat... Tehát nekik mégiscsak jár az, ami a többieknek nem.

A másik oldalon alig két hónappal az új belépők ünnepélyes befogadása előtt valóságos pánik van, s alighanem olaj volt a tűzre a szlovákiai romák lázadása. Ennek következtében a korlátozások követelése szinte "beteges" méreteket öltött, így még azok is meghátráltak, akik hajlottak volna az egyenjogú elbánásra. Mindeközben pedig a közösség "kormányának" tekintett Európai Bizottság illetékesei csak tördelték a kezüket, hogy a szociális juttatások és kedvezmények megvonása már aligha kompatibilis a közösségi szabályozással.

Ezzel Európa önnön túlzásainak csapdájába esett. Miközben történelmi mércével minden idők legnagyobb EU-bővítését hajtja végre, elmulasztotta a szembesülést néhány fontos dologgal. Először azzal, hogy a tíz ország tíz új állam, s 73 millió polgára meleg fogadtatást érdemelne - miként a The Wall Street Journal Europe elemzője megjegyezte -, mivel jelképesen is lezárul a kommunizmusból a demokráciába vezető útjuk. Másodszor, elmaradt a szembesülés azzal, hogy a hidegháború valóban lezárult; az újak, ugyanúgy, mint a régiek, a demokrácia játékszabályai szerint szeretnék élni mindennapjaikat - az Európai Unióban is. Miközben pedig tetőfokára hágott az új tagállamokból várható munkavállalókkal szemben az ellenszenv, késik annak beismerése, hogy a XXI. század Európájának minél előbb és jóval több jól képzett szakemberre lenne szüksége saját versenyképessége érdekében. A Le Monde kommentátora szerint ideje lenne a nyugat-európaiaknak is megérteniük, amit az amerikaiak már rég megértettek, hogy a munkaerő-bevándorlás mindenekelőtt esély - mindenkinek.

A nagy ricsaj, amelytől most visszhangzik kontinensünk, nyilvánvalóan elfedi a lényeget. Nevezetesen azt, hogy bár a tíz új taggal nagyot lép előre az Európai Unió, ezzel még legfeljebb elindíthatja, ám nem valósítja meg önmaga megújítását. Igaz, már történnek kísérletek az igazság feltárására. Az Európai Bizottság megrendelésére készült friss tanulmány készítői például azt közölték, hogy a következő öt évben az új tagok munkaképes lakosságának alig 1, azaz egy százaléka eredhet útnak nyugat felé, ahonnan viszont komoly a kockázata az agyelszívásnak.