Az új tagok felelőssége

Az utóbbi hónapokban többször is akadt rá példa, amikor kelet-európai felvetések heves reagálást váltottak ki jelen tagországi sajtókörökben is. A nemzeti kisebbségek védelme kapcsán a leendő EU-alkotmány vitáiban képviselt magyar álláspontról valószínűleg részletesebben és rendszeresebben tájékoztatott a katalán, vagy a baszk sajtó - brüsszeli munkatársaik mindenesetre minden mozzanatán rajta voltak -, mint esetleg nem egy magyar megyei, netán országos napilap. A kereszténység tételes megemlítése a leendő alkotmány preambulumában persze a lengyel sajtó számára volt a legfontosabb, de a vita alakulása nem kevésbé érdekelte az ír és francia kollégákat.

És ugyanebből a szempontból volt érdekes megfigyelni a reagálásokat az európai néppártok mostani kongresszusán elfogadott azon határozat kapcsán is, amelyik a hajdani elnyomó rendszerekben exponált személyiségek felé fogalmazott meg egyfajta intést. A szöveg tervezetét az első este vitatták, zárt ajtók mögött, és a többszáz fős parlamenti sajtóközpontban este tízkor már csak néhány magyar, lett meg spanyol újságíró várt reménykedve arra, hogy esetleg kiszivároghat valami a végső verzióról. De ők kitartottak.

Hát igen: a vallási megkülönböztető jegyek viselését éppen most tiltó francia jogalkotás hátterében - még ha ez persze az iszlámot érinti is első körben - nagyon is aktuális forró téma (hot issue), ha eközben az unió közös alkotmánytervezetében valamely vallást külön is ki akarnak emelni. Ami pedig a spanyolokat illeti: mára már senki által sem vitatott módon EU-érett - éppen, hogy intézményesítetten is első vonalba törekvő - országként vannak jelen. Ám maguk is nem kevésbé terhes múlttal (és kényes jelennel?) léptek a tagok sorába. Spanyolországnak is megvan a maga nemzeti kisebbségi doszsziéja, és az egykori elnyomó rendszertől való megszabadulás sem történt még olyan régen, mint mondjuk a németeknél.

Olyan sebek ezek, amelyek közül néhány mára már többé-kevésbé begyógyult, néhányat éppen, hogy most igyekeznek újrakötözni. S minden esetben adottság, hogy még felszakadhatnak.

És akkor jövünk mi, tízen újak. Gyakran olyan problémákkal, olyan konfliktusokkal és igényekkel, amikről a többiek már azt hitték (remélték?), hogy valahogy sikerült túllépni rajtuk. Önkényuralmi múlt örökségeinek kérdése, nemzeti kisebbségek ügyének kezelése, vallási elkötelezettségek kifejezése - megannyi húsba vágó felvetés. Bőségesen elég társadalmak, nemzetek, netán országok végletekig menő, esetleg évtizedekre szóló megosztására.

A jelenlegi tagoknak évtizedekbe tellett, amíg olyan nyugvópontra jutottak velük, amit közös nevezőnek is el tudtak fogadni. Egyáltalán nem kizárt, hogy akad ezek között, ami inkább áll közelebb a fejek homokba dugásához, mint a nyílt tisztázáshoz.

A visszatérő érv ezek mellett - mindenféle konferenciákon, asztal melletti intellektuális beszélgetéseken - az, hogy fontosabb az említett, végletekig generálható megosztottság kerülése, és ennek érdekében itt-ott némi megbocsátó (úgymond jótékonyan felejtő) szemhunyás, mint a kérdések végletekig hajtása - s vele a védekező és támadó szekértáborok megjelenése. Amiből a tanulság, hogy amikor az új országok a meglévők klubjához csatlakoznak, szembe kell nézniük azzal: a mai tagok szemében a legnagyobb vívmány - egy világháborús múlt után - a (társadalmi, politikai, katonai) béke évtizedes megőrzése. Mindaz, ami ezt tovább erősítheti, általánosan üdvözölt tény. Minden, ami ezt szerintük gyengítheti, ösztönös aggodalmat vált ki. Ha úgy tetszik: a konfliktív megközelítés ellentétes a különbözőségek tompításának prioritást adó uniós kultúrával. Az eddigi EU lényege nem a végletes álláspontok érvényesítésében, hanem e végletek között a sérülésmentes kompromisszumok kihordásában rejlett - mutatott rá ennek kapcsán az egyik mai tagállam külügyminisztere egy háttérbeszélgetésen.

Nem feltétlen jelenti ez azt, hogy mindenütt bele kell törődni az említett struccpolitikába. Főként nem ott, ahol ez elvtelenséget gerjeszt. Az újak megjelenése ennyiből eredményezhet további egészséges megtisztulást a mai tagok körében is. De mindeközben nem árt tudatában lenni a felelősségnek sem. Annak, hogy újabb felvetések óhatatlanul nehezen gyógyuló sebeket is érinthetnek. Másoknál is.



A konfliktív megközelítés ellentétes a különbözőségek tompításának prioritást adó uniós kultúrával.