Irak következő megrázkódtatását a sokkterápia okozza

Tömegpusztító fegyverek gyér jeleire bukkantak, David Kay, Amerika fő fegyverzetellenőre pedig kijelentette, hogy a készletek vagy soha nem léteztek, vagy évekkel ezelőtt megsemmisítették azokat. Ezek szerint Bush egyszerűen figyelmen kívül hagyta az ENSZ-ellenőrök által gyűjtött adatokat, a háború alapjául szolgáló bizonyítékokat pedig - szemlátomást - nagyrészt fabrikálták. Ami ennél is rosszabb, Bushnak - mint nyilvánvalóvá vált - a háború utánra soha nem volt terve. A béke és a demokrácia irányába teendő lépés helyett a helyzet oly mértékben vált veszélyessé, hogy Paul Bremer, az amerikai megszállás vezetője az instabilitással indokolja az idei választások elkerülését. Abban mindenki egyetért, hogy - a demokratikus állam és a biztonság megteremtésén túl - a legfontosabb feladat a gazdaság helyreállítása. Az ideológia által elvakított Bush-kormányzat azonban elszántnak látszik a siralmas melléfogások sorozatának folytatására, figyelmen kívül hagyva a múlt tapasztalatait. Amikor a berlini fal ledőlt, Kelet-Európa és a volt Szovjetunió országai elkezdték a piacgazdaságra való átállást, miközben heves viták folytak arról, hogy ezt miként kell végrehajtani. Az egyik választás a sokkterápia volt - gyors privatizálással, a kereskedelem, az árak és a tőkeforgalom azonnali felszabadításával -, a másik a piac fokozatos liberalizálását célozta, a törvény uralmának egyidejű megteremtése mellett. Ma széles körű egyetértés tapasztalható a tekintetben, hogy a sokkterápia - legalábbis a mikrogazdasági reformok szintjén - megbukott. Az intézményi infrastruktúra fokozatos átalakítását választó országok (Magyar-, Lengyelország, Szlovénia) jobban tudták irányítani az átállás folyamatát, mint azok, akik fejest ugrottak a tiszta szabadpiac viszonyaiba. A sokkterápiához folyamodó államokban meredeken estek a jövedelmek, miközben megugrott a szegénység. Több mint egy évtizeddel az átalakulás kezdete óta több posztkommunista államban még mindig nem érték el a változások előtti jövedelemszintet. Ami pedig ennél is roszszabb, a sokkterápiát alkalmazó államokban fölöttébb borúsak a demokráciának és a törvény uralmának kilátásai. A tapasztalatok tehát azt sugallják, hogy a sokkterápia alkalmazását kétszer is meg kell gondolni, a Bush-kormányzat azonban néhány, általa kiválasztott irakival együtt az átalakulásnak a Szovjetunióban tapasztaltnál is radikálisabb változatát kívánja igénybe venni.

A korábbi kommunista államok és Irak helyzete között hasonlóságok és különbözőségek egyaránt vannak. A gazdaság mindkét esetben jelentősen meggyengült, mielőtt összeomlott volna. Irakot azonban az Öböl-háború és a szankciók jobban meggyengítették, mint a Szovjetuniót. Hasonlóság az, hogy mindkét állam gazdasága jelentősen függ a nyersanyagok árainak alakulásától, míg azonban Oroszország jól képzett munkaerővel és jelentős technológiai potenciállal bír, addig Irak megrekedt egy fejlődő állam szintjén. Egy további szempont szerint vizsgálva az oroszoknak évtizedeket kellett eltölteniük vállalkozási tapasztalatok nélkül, Bagdadban viszont a rezsim nem számolta fel a kereskedőréteget és a vállalkozó szellemet. Irak hátrányára szolgál, hogy többnyire szegény gazdaságú államok közé ékelődött, míg az átalakulás során a kelet-európai országok a nyugati piacok közelében voltak a 90-es évek gazdasági boomja idején.

Mindezek a tényezők - beleértve a Közel-Kelet továbbra is fennálló instabilitását - összességükben elrettentenek a privatizációtól és (az olajszektort leszámítva) az Irakba irányuló beruházásoktól. A magánosítás - a gyenge bevételek miatt - várhatóan olyan törvénytelenség képzetéhez társul majd a lakosság szemében, amit a megszállók és kollaboránsaik kényszerítettek az országra. Az ügyletek legitimációja nélkül a potenciális befektetők még jobban aggódnak majd a leendő tulajdonuk biztonsága miatt, ami még alacsonyabb privatizációs bevételekhez vezet. Aki pedig mégis hajlandó vagyontárgyakat vásárolni az országban, az elsősorban az eszközök kifosztására fog törekedni, semmint vállalkozási vagyon felhalmozására.

Ha az iraki kilátások oly gyászosak, mint azt elemzésem sejteti, akkor az USA által sürgetett újjáépítési erőfeszítés alig más, mint a lefolyóba öntött pénz. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a világnak le kellene mondania Irakról. A nemzetközi közösségnek azonban a pénzt inkább humanitárius célokra (kórházakra, iskolákra) kellene fordítania, semmint az amerikai tervek támogatására. A Világbank és hitelezést fontolgató más intézmények még nagyobb dilemma elé néznek, mert további adósságoknak az országra való terhelése a helyzetet még súlyosabbá tenné. Ha a gazdaság egy elhibázott, sokkterápiára alapozott újjáépítési program miatt megroggyan, akkor az ország ott áll még súlyosabb adósságokkal, ami ellenében nincs mit felmutatni.

Az inváziós amerikaiak álma egy stabil, prosperáló és demokratikus Közel-Kelet megteremtése volt. Az Irak újjáépítését célzó amerikai gazdasági program azonban csak a szegénység és a káosz alapjait teremti meg.