Putyin csúfot űz a demokráciából

2000 januárjától valószínűleg ezért kapott bizalmat világszerte a demokratikus politizálásban teljesen járatlan, riadt Vlagyimir Putyin, akinek egyik-másik nyugati, sőt hazai elemzőközpontban még több évtizedes KGB-s múltját is képesek voltak pozitívumként értékelni. Olyasmit is lehetett olvasni, hogy az NDK-ban folytatott (közismerten kegyetlen) szovjet elhárítás tisztjeként Putyin megtanulta becsülni a nyugati értékeket. Mintha nem az lett volna a feladata, hogy társaival együtt diszkreditálja és megsemmisítse ezeket az értékeket, helyet csinálva a szovjet rendszer expanziójának...

A puccsszerű hatalomátvétellel elnökké tett volt KGB-s sokáig évezte a nyugati világ bizalmát. Még a tulajdon alattvalói elleni véres csecsenföldi háborút se nagyon hánytorgatták fel neki az euroatlanti világ vezetőivel folytatott hivatalos tárgyalásokon, mert uralma alatt nyugalom volt Oroszországban, amelyet a Kreml titokzatos pr-szakemberei stabilitásnak neveztek. Igaz, már akkor tudni lehetett (vagy kellett volna), hogy ez a stabilitás a magas kőolajárakból keletkezett kincstári bevételeken és az így végre kifizetett nyugdíjakon meg fizetéseken alapszik. Nem pedig a demokratikus társadalom nyugodt működését biztosító politikai érdekérvényesítés rendszerén.

Most kedden újra meggyőződhettünk róla, hogy az Oroszországban kialakult politikai rendszer köszönő viszonyban sincs a demokratikus pluralizmussal s így a valóságos stabilitással sem. Két és fél héttel a Moszkvában mostanában már csak szavazásnak nevezett oroszországi elnökválasztás előtt csak egy autokrata uralmat megvalósító politikai vezetés meneszti az ország kormányát, az alkotmány egy sajátosan értelmezett passzusára hivatkozva. Csak egy ismeretlen - nem választott! - politikai és gazdasági érdekeket képviselő csoportok mozgatta államfő képes arra, hogy a televízió élőadásában értesítse a végrehajtó hatalom vezetőit: ki vannak rúgva.

Kaszjanov miniszterelnökön kívül ugyanis saját bevallása szerint egyik miniszter se tudott róla, hogy állást kell keresnie. Viszont valamennyien el voltak ragadtatva attól, hogy munkanélküliek lettek. Alekszej Kudrin megbízott pénzügyminiszter "helyes döntésnek" nevezte a váratlan fejleményt. Jurij Sevcsenko egészségügyi miniszter 30 perccel az elnöki beszéd elhangzása után közölte, hogy ő a maga részéről "pozitívan értékeli", hogy elveszítette az állását, és "jól reagál" erre. Az etnikai kérdésekért felelős Vlagyimir Zorin logikus lépésnek nevezte a döntést, mint a stabilitás újabb mozzanatát (mármint hogy az elnöki interregnum előtt lapátra teszik a végrehajtó hatalom teljes vezérkarát). Vlagyimir Filippov oktatási miniszter egyenesen el volt ragadtatva "az elnök nagyszerű lépésétől". Még Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió első és egyetlen elnöke - akinek pedig igazán nincs veszítenivalója - is szükségesnek tartotta, hogy rajongó szavakkal közreadja lelkes elragadtatását Putyin "erőteljes lépése" iránt. A teljes orosz politikai osztály részt vett az elnök keddi döntésének dicsőítésében. Tagjai egymást igyekeztek "überelni" a lelkesültségben.

Mi ez, ha nem a szovjet korszak félelmetes kísértete? A XX. század történelmével foglalkozó kutatóban önkéntelenül feltolul az 1930-as (1940-es, 1950-es, 1960-as és így tovább) évek déja vu-szerű emléke, amikor a szovjet emberek hasonló odaadással fejezték ki lelkesültségüket, amiért tizedelték az ország vezetőit, lefejezték a nagyszerű orosz értelmiséget, kiirtották a műszaki szakembergárdát, elpusztították a fél világot gabonával ellátó orosz mezőgazdaságot, kártevőnek nyilvánították a genetikát, Amerika-bérencnek a zsidókat, kémeknek a saját bolsevik bajtársaikat.

Túlzás lenne az analógia? A trend azt mutatja, hogy Oroszország öles léptekkel halad előre, a múltba. Majd meglátjuk, meddig jut el ezen az úton. A nyugati világnak mindenesetre vigyázó szemeit érdemes lesz Moszkvára vetnie.