Rekviem László Csabáért

n A dolog lényegéből fakadóan polgári demokráciákban minden kormányzat leggyengébb pontja a pénzügyminiszter, különösen romló gazdasági feltételek időszakában. Ugyanis a költségvetés a természetes ütközőpontja a szárnyaló társadalmi, politikai igényeknek, valamint a mindig szűkös gazdasági lehetőségeknek. Ebből a szempontból nincs semmi meglepő abban, hogy az egyébként is "fogyóeszköznek" minősülő pénzügyminiszter - a rendszerváltás óta minden kormányzat legalább kettőt fogyasztott el - cseréjére kerül sor.

Az indokoltnál nagyobb jelentőséget a megosztottságon túl talán az adott az eseménynek, hogy a kétségtelenül előbukkanó kedvező növekedési jelzőszámok ellenére a tavalyi költségvetés hiánya még az utólag módosított mértéknél is közel 100 milliárd forinttal nagyobb lett. Magyaros jelleget pedig az adott az egyébként gyakran előforduló eseménynek, hogy a Távol-Keletről éppen hazaérkező miniszterelnök választása az éppen Afrikában tartózkodó szakemberre esett. (Azt csak remélni merem, hogy a kormányzati kommunikációért felelős tanácsadókat is melegebb éghajlatra küldik.)

A külföldi és a hazai pénzpiaci szereplők megnyugvással fogadták a pénzügyminiszter menesztését, és a forint erősödésnek indult. Ugyanis a piaci szereplők abból a piacgazdaságokban normálisnak mondható várható fejleményekből indultak ki, hogy "a személyi intervenció" változásokat, változtatásokat hoz a gazdaságpolitikában. De csalódniuk kellett, a leendő pénzügyminiszter ugyanis első afrikai nyilatkozatában a korábban deklarált 2008. évi euróbevezetésnek lehetőségét kérdőjelezte meg. Ennél szerencsétlenebb megnyilatkozás az adott helyzetben aligha képzelhető el, és a forint erősödése hirtelen zuhanásba csapott át.

Eltekintve a személyi és a verbális intervenció körüli kormányzati szerencsétlenkedésektől, az utóbbi napok, hetek eléggé világossá tették, hogy a kijelölt pénzügyminiszter legfőbb feladata a 4,6 százalékos hiányhoz szükséges 120-150 milliárdos megtakarítás kikényszerítése, és nem a kialakult belső és külső helyzethez igazodó fiskális politika kidolgozása.

Gazdasági értelemben azonban mindezeknél fontosabb az a zavarba ejtő kormányzati beállítás, hogy a megszorítások senkit nem érintenek hátrányosan. Ez önmagában is képtelenség, hiszen a költségvetési hiány mérséklése rövid távon rontja a növekedési kilátásokat. A létszámleépítés esetén ez a hatás közvetlen, csökken a bérkiáramlás, mérséklődik a fogyasztás, értelemszerűen az ilyen jellegű adók is csökkennek, a beruházások és a dologi kiadások esetén pedig a termékek és szolgáltatások piaca szűkül, ami csökkenti a vállalati jövedelmet, mérsékli a foglalkoztatást.

Mindezek elhanyagolása talán elfogadható lenne, ha az eredeti 2004. évi költségvetés kellő megalapozottsággal és óvatossággal készült volna. Már maga a feltételezett 3,5 százalékos idei növekedés is kérdéses, de komoly aggályokat vet fel az ez évi bevételek 12 százalékos bővülésének megvalósulása is.

Az igazi gondot, aggodalmat azonban mégsem ezek okozzák, hanem sokkal inkább az, hogy továbbra is alapvető eltérés van a költségvetési kényszerek és a kormányzatot adó politikai pártok rövid távú politikai elvárásai, törekvései között. Miközben a kijelölt pénzügyminiszter a 120-150 milliárd forintos kiadáscsökkentés lehetséges módjait, formáit keresi, addig a kormányzó pártok képviselői a jóléti rendszerek továbbfejlesztéséről, a szociális feltételek javításáról beszélnek. Ebben az összefüggésben nem kétséges, hogy mit jelenthetnek a Pénzügyminisztérium és a pártok képviselőinek szándékolt szorosabb együttműködése.

De ha nincs politikai szándék az eddigi gazdaságpolitika módosítására, az állam újraelosztó szerepének visszafogására, akkor kinek és mit üzenhet a minisztercsere? Úgy tűnik, mostanság nálunk a "régi műsorhoz" is új pénzügyminiszter kell.