Alberto Alesina és Francesco Giavazzi

Az Enron-botrányban az amerikai ügyészek jelentős haladást értek el az utóbbi időben: az ügy egyik főszereplője, Andrew Fastow lehetséges büntetését egy vádalku keretében 10 évre mérsékelték. Akik ellen viszont így vallani fog, azok többet kapnak. Az olasz vádhatóság emberei hasonlóan elszántak, az ügy azonban itt túlmutat a kifosztott vállalaton és a becsapott részvényeseken: a tét nem kisebb, mint a piac tisztességének vélelme és a piacorientált gazdaságpolitika hivatalos támogatottsága.

A kapitalista gazdaság egyenlőtlenséget termel, gyakorta hatalmasat. Ameddig ezek a különbségek a képességek, az erőfeszítés, a beruházás és a képzettség mértékével arányosak, addig az egyenlőtlenségre szükség van, hogy meglegyen a kellő ösztönzés a befektetésre, a munkára, az újításra és a növekedésre. Minél nagyobb folt esett azonban a piaci tisztesség hírnevén, az átlagpolgár egyre inkább a korrupcióban, a kapcsolati tőkében, a törvénytelenségekben és hasonlókban látja a jövedelemkülönbségek okait. Ez pedig fokozza az igényt a szabályozás szigorítására, a gazdaság működésébe való fokozott kormányzati beavatkozásra, hogy megzabolázzák a megbízhatatlan kapitalistákat.

Amint a felhalmozott gazdagságot egyre inkább a tisztességtelenségre (azaz korrupcióra és más törvénytelenségekre) vezetik vissza, egyre fokozódik a nyomás a "rossz úton szerzett" nyereségek megadóztatására. Ha ezen populista intézkedések bármelyike javítaná a piacok működését és tisztességességét, akkor még áldásunkat is adhatnánk rá. Sajnos azonban a korrupt üzleti gyakorlatra adott ilyetén válaszok egy ördögi kört indítanak el: a korrupció talán még ösztönzést is nyer abból, hogy mindenki szabadulni akar a többletszabályozás nyűgétől, a nyereség fokozottabb megadóztatása pedig fokozhatja a késztetést az adócsalásra, ami még inkább foltot ejt a rendszeren.

Manapság a jelenségek széles köre - túlfizetett vállalatvezetők, az Enron- és a Parmalat-botrány, vitatott fúziók és vállalatátvételek, a tőzsdei labilitás, a bóvlikötvények garmadája, a részvénypiaci buborék - mutat a "cowboykapitalizmus" néven ismert minősítés irányába. Az európaiak különösen hajlamosak arra, hogy a dolgokat így lássák, követelve az erős államtól és a serifftől a városban lövöldöző cowboy megfékezését.

Ez utóbbi különösen aggasztó jelenség, mert Európa - piacainak deregulálásával - az utóbbi időben kezdett elmozdulni a helyes irányba. A folyamat politikai támogatottsága azonban még mindig bizonytalan, ezért félő, hogy annak ellenzői az átalakulás visszacsinálására használják fel a Parmalat, az Enron és a Vivendi ügyét. Sok fejlődő államban a felügyeleti és szabályozó hatóságok gyengesége, továbbá a korrupció széles körű vélelme a piaci reformok útjában áll, mert a baloldal (akár populista, akár nem) sikeresen tud érvelni a kapitalizmus korruptságáról, sürgetve annak a kormány általi ellenőrzését. Ez egy nagyon fontos oka annak, hogy a kapitalizmus miért tud olyan nehezen gyökeret ereszteni a fejlődő világban.

A Parmalat-ügy súlyos csa-

pás a globális kapitalizmusra, Olaszországban azonban remélik, hogy kegyelemdöfés lesz azon gazdasági rendszer számára, amely hagyományosan inkább a magáncsoportok egymás közötti és az államhoz fűződő kapcsolatán alapul, semmint a piaci versenyen. Olaszország számára a nyilvánvaló megoldás az, hogy meg kell erősíteni az ország nyomozati és pénzügyi intézményeit, szabályozó hatóságait. Ez azonban nem fog gyorsan menni, ezért időközben több szabályozást fognak követelni, ami nehézkes, gyenge hatékonyságú struktúrákat eredményez, amelyek fékezik a piaci erőket, ahelyett, hogy korrigálnák őket.

Az olasz vállalatokon belüli felügyeletet például úgy lehet javítani, hogy a nyilvánosan jegyzett vállalatok igazgatóságában elégséges számban kell alkalmazni független - végrehajtó jogkörök nélküli - igazgatókat. A Parmalat esetében egyetlen ilyen személy elég lett volna, hogy időben megfújja a sípot. Hasonló eredményhez vezethetne, ha a könyvvizsgálókat a kisebbségi részvényesek, vagy pedig a tőzsde jelölné ki. E tekintetben, az USA-ban utóbb foganatosított intézkedések sem mennek elég messzire, mert azt megtiltják ugyan, hogy tanácsadóként szolgáljon a könyvvizsgáló a cég számára, a javadalmazását azonban a vizsgált vállalat kezében hagyja, ami valamiféle perverz ösztönzést jelent a gyors és laza pénzügyi beszámolók összeállításához.

Olaszország esetében meglepő, hogy a pénzügyi intézmények és a piacok szabályozási és felügyeleti struktúráinak átalakítása közepette nem esik szó a független igazgatókról és a könyvvizsgáló cégekről. Egy jó seriffnek végső soron szüksége van aktív polgárokra, akik adott esetben készek az esküdtszékbe ülni. A tiszta kapitalizmusnak ugyanilyen elkötelezettségre van szüksége széles körben.