Az érem másik oldala

Nevezetesen úgy gondoltam/gondolom, hogy a második Öböl-háború több szempontból is elhibázott lépés volt Washington és London részéről. Itt és most eltekintenék akkori álláspontom tételes felsorolásától, s csupán Zapatero szavait idézem egyetértően: "nem lehet hazugságok alapján megindítani egy háborút". Ha ehhez hozzáteszem, hogy tulajdonképpen megértem azt is, hogy a váratlanul és felkészületlenül spanyol kormányfővé avanzsált politikus miért találta azt mondani a választási győzelmet követően, hogy Spanyolország vissza fogja hívni csapatait az iraki stabilizációs erőkből, bizonyára sokan gondolják úgy, hogy magam is egyetértenék ezzel a lépéssel.

Nos, nem így van. Ám rögtön hozzáteszem: nem azért tartanám szerencsétlen lépésnek a nemzetközi stabilizáló erőkből való kivonulást (tegyék azt a spanyolok, a hondurasiak, az ukránok, a hollandok vagy az ausztrálok), mert Washingtonhoz vagy Londonhoz hasonlóan úgy gondolom, hogy ez meghátrálás lenne a terroristák előtt. Több szempontból sem vélem így. Egyrészt, mert azokhoz tartozom, akik szerint a spanyol választók alapvetően azért büntették meg a gazdaságpolitika és a hazai terrorizmus elleni fellépés terén egyébként egyértelműen sikeres Aznar-kabinetet, mert az tudatosan hazudott nekik, amikor kezdettől az ETA-ra kívánta lőcsölni a madridi merényleteket (és itt nem is keresnék eufemisztikusabb megfogalmazást e kommunikációs tényre). Vagyis sokakkal szemben úgy vélem, nem terroristák, hanem a választók váltottak kormányt Spanyolországban.

Másrészt azért sem tartanám meghátrálásnak az esetleges kivonulást, mert a zapaterói bejelentés már a kezdetektől érzékeltette, hogy bizonyos feltételek mellett - vagyis a misszió ENSZ-irányítás alá történő helyezése esetén - akár maradhatnának is a spanyol csapatok. Ezzel pedig, ti. az ENSZ szerepének növelésével Irakban, illetve a világszervezetnek az üggyel kapcsolatban történő rehabilitálásával, mélységesen egyetértek.

De visszatérve, hogy miért nem tartanám szerencsés lépésnek az Irakból való spanyol távozást. Legfőképpen azért nem, mert magára hagyni Irakot és az iraki embereket az országban jelenleg uralkodó biztonsági helyzetben éppúgy hibás lépésnek tekintem, miként hibának tartottam azt az akciót, amely a jelenlegi helyzethez vezetett. Ráadásul, míg a második Öböl-háború kirobbantásáért alapvetően az amerikai-brit tandem a felelős, a normális élet feltételeinek megteremtéséért ma már azok is, akik stabilizáló erőikkel az ENSZ BT határozata alapján csatlakoztak a megszálló hatalmakhoz, így tulajdonképpen politikai kötelezettséget vállaltak az amerikai-brit hibák egyfajta korrigálásáért is.

Persze értem én azokat, akik az Irakból való esetleges kivonulás(ok) politikai következményeitől félnek (a spanyol katonai jelenlét ugyanis csupán jelképes Irakban, miként az amerikain és briten kívül gyakorlatilag mindenkié), s ezért tesznek úgy, mintha a kérdésnek komoly kapcsolatai lennének a terrorizmus elleni harchoz. Csakhogy a magam részéről úgy vélem, az igazi politikai szerencsétlenség nem a kivonulás, hanem az lenne - mind Irak, mind pedig a terrorizmus elleni harc szempontjából -, ha az Egyesült Államok továbbra sem nézne szembe elhibázott Irak-politikájával, s a kérdés megoldásától a világszervezetet továbbra is távol tartva, maga kényszerítené távozásra Zapatero Spanyolországát vagy bárki mást.