Az Európai Unió szétverése?

Ne beszéljünk rébuszokban. Mint ismert, az Európai Parlamentben a májusban csatlakozó országok tavaly április óta megfigyelőkkel vannak jelen, akik ugyanúgy részt vesznek a jogalkotás munkájában, mint a mai tagországokból érkezett honatyák. Szavazati joguk nincs, de befolyásolási annál több. A nagy kérdés, hogy milyen alapról teszik ezt? És az érdekes az, hogy szinte kivétel nélkül mindannyian nemzeti, nem pedig pártpolitikai - frakcióbeli - indíttatás szerint próbálnak mindent meghatározni, intézni, szervezni.

Kelet-európai megfigyelőkkel beszélgetve is visszatérő panasz, hogy viszonylag keveset tudnak kormányuk álláspontjáról, és ezért úgymond nem tudják hatékonyan képviselni országuk érdekeit. Ami mögött az a mélységes meggyőződés húzódik, hogy az Európai Parlament nem más, mint a tagországok közötti huzakodás újabb színtere. Afféle nemzetek parlamentje, ahogy a tanács is a nemzetek találkozási (szavazási, döntéshozási) terepe. Az csak afféle figyelemelterelő fügefalevél, hogy az EP-képviselőket a polgárok pártszínek szerint választják, s hogy a munkát a parlamentben nem országok, hanem vegyes nemzetiségű politikai frakciók keretében végzik. Nehezítő akadály, de megkerülhető, és meg is kerülendő.

Valójában már-már ironikus belegondolni, hogy miközben az Európai Parlament arra a legbüszkébb, hogy itt adott egyedül az igazi demokratikus fedezet (mert hiszen ez az egyetlen közvetlenül választott testület az uniós folyamatok láncolatában), tagjai közül némelyek nem a választók, hanem kormányaik kisegítő hadoszlopaként vélnék legjobban szolgálni mandátumukat, és akkor frusztráltak, ha nem kapnak elég instrukciót.

Pedig az EP eredeti szerepe éppen hogy az volt, hogy nemzeti érdekeken felülemelkedve európaibb legyen mindenki másnál. Rengeteg jogosítványa erről is szól. A nemzetek feletti Európai Bizottságot például az EP erősíti meg tisztében, és ő is számoltatja be. Az EP mindig radikálisabb volt, mint a tanács: hamarabb akart bővítést, alkotmányt és mindent, amit a tagországok egyenként esetleg nehezebben tudtak csak megemészteni.

További fontos vonása volt sokáig - ahogy Lousewies van der Laan, korábbi európai képviselő fogalmazott -, hogy itt nem franciák lőnek németekre, hanem francia és német szociáldemokratát vitáznak francia és német kereszténydemokratákkal. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes volt az egészet megcsinálni - szokta mondogatni Van der Laan.

Nem (csak) a most csatlakozók hibája, ha az újabb szemlélet már a parlamentben is szinte kizárólag nemzeti érdekérvényesítési terepet lát. Általában is ijesztő tendencia az, ahogy az utóbbi években - veteránok szerint a berlini fal leomlása óta rohamléptekben - a mind hangsúlyosabb nemzeti identitás vezérli a tagállamok megközelítését szinte mindenben. Csaknem ugyanilyen rohamosan háttérbe szorítva a szuverenitásmegosztás és a szolidaritás hajdani, magától értetődő készségét. (Ami egyre láthatóbban igaz a parlamentben is, mind több fontos jogszabályt inkább nemzeti, mint pártpolitikai színek szerint szavazva meg.)

Kelet-európai vélemények szerint különösen hangsúlyossá és kíméletlenné vált mindez a csatlakozási tárgyalások alatt, amikor a tagállamok állítólagos történelmi bőkezűsége nyomokban sem volt fellelhető, és mindenki kertelés nélkül csakis nemzeti érdekek szerint hadakozott. Ha úgy tetszik: mi voltaképpen akkor és ott tanultuk, hogy ez a játék neve.

Csakhogy az az EU, amit a most csatlakozók vágyakozva néztek évtizedeken át, majd 10-15 éve meg is céloztak, még a szolidaritás és szu-verenitásmegosztás uniójáról szólt. Az új - valljuk meg: brutálisan önző - közösség e tendencia szerint olyan formációt jövendöl, amelyben az uniós keretek nem többek, mint minimális játékszabályok a ringben, amelyben amúgy mindenki játszik, ahogy tud.

Ebből a szempontból elgondolkodtató, hogy az újak a parlamentben már eleve erről az alapról készülnek felvenni a kesztyűt. Tovább erősítve a közösségalapító koncepció szempontjából valahol öngyilkos tendenciát. Tudod, néha az az érzésem, azért jövünk, hogy szétverjük ezt az egészet - jegyezte meg erről az egyik csatlakozó ország vezető diplomatája a napokban. Talán még nem késő.