Az M6-os és az EU

Miközben a miniszterelnök ünnepélyesen matricásította az M5-öst, még egy, hasonlóan fontosnak tűnő döntés látott napvilágot a magyar autópálya-hálózattal kapcsolatban. A hazánkat a 6-os út mentén Boszniával összekötő közlekedési folyosó felkerült az Európai Parlament által támogatott projektek listájára.

Talán ünneprontásnak tűnik, de az utóbbi döntés számomra nem ér fel győzelmi jelentéssel. Egyrészt hátravan még a miniszteri tanácsi jóváhagyás, márpedig a tagálla-mok kormányai igen gyakran szűkebbre nyitják a pénztárcát, mint a lelkes EP-honatyák. Másrészt, és ez a súlyosabb aggály, csupán a beruházási költségek töredékét fedezné az unió, s egyelőre nem világos, miből finanszíroznák a kiadások zömét.

Nehéz nem gondolni arra, hogy a hasonlóan grandiózus beruházásokat célul tűző Transzeurópai Közlekedési Hálózatok (TEN-T) nyugat-európai projektjeinek nagy részén egyetlen kapavágás sem történt az 1994-es meghirdetés óta. És ennek fő oka éppen az, hogy az uniós pénzügyi hozzájárulás túlságosan alacsony, a maastrichti kritériumok és a stabilitási paktum szigorú előírásaival küzdő államháztartások pedig - kellő politikai akarat híján - nem tudtak elegendő forrást elkülöníteni megépítésükhöz.

Nem lehet tehát arra várni, hogy az unió oldja majd meg az elmaradott magyar úthálózat fejlesztésének problémáját. Miként az EU-csatlakozás egészére, itt is érvényes, hogy a belépés csupán némileg teremt jobb feltételeket az eddigieknél (és persze ez sem elhanyagolható), de nem varázsszer. Ezért sem lenne szerencsés, ha az M6-os esetében is érvényesülne a régi reflex, miszerint addig várunk az építkezés elkezdésével, amíg nem lesz meg rá az EU-pénz (lásd csepeli szennyvíztisztító). Mert akkor lehet, hogy nagyon sokat kell várni.