Bumeráng

A kormánynak alighanem elege volt a nemzetárulás vádjából (a light verziókat szeretők kedvéért: külföld előtt való hajbókolás). Valószínűleg ezért választotta

a viszonosság elvének bevezetését a mai EU-tagok polgárainak magyarországi munkavállalását szabályozandó. Más, épkézláb magyarázat ugyanis nem látszik a minden közgazdasági logikát nélkülöző lépésre, mint a belpolitikai babérok begyűjtése a "kemény gyerekek vagyunk" imázs felmutatásával a júniusi választások előtt.

Magyarország egyik legfőbb baja évszázadok óta

a tőkehiány. Ezt persze külföldi tőkével kell pótolni, ami nyilván nem jön nagyobb tömegben, ha közben úgy teszünk, mintha lehúznánk a sorompót a tőkét küldő országok munkavállalói előtt. Persze a valóságban nagyon is szívesen fogadjuk őket, mert jellemzően éppen az a jól képzett vállalatvezetői réteg érkezik hozzánk a tizenötök területéről, amelyet főként az itt beruházó cégek hoznak magukkal, és amely két lábon járó hordozója a hőn áhított technológiatranszfernek, a know-how átadásának. A nyugat-európai kékgalléros munkásoknak eszük ágában sincs idejönni tizedakkora bérért. Kitől is féltjük akkor a magyar munkaerőpiacot?

Első pillantásra talán tetszetős az az érv, hogy itt az ideje megmutatni, egyenrangú partner vagyunk, velünk nem lehet minden következmény nélkül akármit megtenni. Csakhogy az EU-n belüli döntéshozatalban általában nem a bosszúra építők érik el a legtöbbet,

és nem az erejüket ésszerűtlenül fitogtatók. Hanem azok, akik kellő körültekintéssel azokat a területeket választják ki a többi tagállammal való konfrontációra, amelyen sokat nyerhetnek abból. Talán mondani sem kell, hogy ez nem az a terület. Az Európa-terv kormánya ráadásul itt éppen abban versenyez Európával, hogy melyikük kevésbé európai.