Hogyan mentsük meg a tékozló világot?

Egy népesedéstudományi tanulmány szerint 2050-ig ez az arány a gazdag államokban megduplázódik, a kevésbé fejlettebbekben pedig megháromszorozódik, emiatt a kormányoknak világszerte szembe kell nézniük a szükséges pénz előteremtésének gondjával, ami a gyakorlatban elsősorban a fiatalok fokozottabb megadóztatásával történhet. Mindez nem új felismerés, az azonban igen, hogy az öregedés miatt fenyegető válság ellenére a gazdag államok többségében máig is esik a megtakarítási ráta. A kérdés tehát az, hogy miért nem takarítanak meg többet az emberek a későbbi viszszavonulásuk idejére, miért teszik ennek éppen az ellenkezőjét.

Az egyik felmérés szerint a háztartások megtakarítási rátája 1984 és 2001 között az alábbi államokban csökkent: Ausztrália, Ausztria, Belgium, Egyesült Királyság, Japán, Kanada, Korea, Finn-, Olasz-, Spanyolország, Portugália, Új-Zéland és az USA. A hanyatlás egyes államokban drámai mértéket öltött: az Egyesült Államokban a ráta - az elkölthető jövedelmekhez viszonyítva - 10,6 százalékról 1,6-re esett.

A jelenséget figyelve bárki arra gondolhatna, hogy a születési rátának a fejlett államokban tapasztalható csökkenése nyomán a megtakarítások fokozásának könnyebbé kellene válnia, mert a kevesebb gyermek kevesebb kiadást jelent, a felnőttek pedig többet dolgozhatnak. A világ különböző országaiban a megtakarítások mégis hanyatlanak.

A válasz abban rejlik, hogy megtakarításaik fokozásáról az emberek nem a jövőbeni szükségleteikről szóló alapos mérlegelése, hanem - a világ számos országában közös - közvetlen tényezők hatására döntenek. Egy a Világbank által készített, és 150 országra kiterjedő tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy van néhány alaptényező, amelyre

vissza lehet vezetni a nemzeti megtakarítási ráták ingadozásait, tekintet nélkül a meglévő kulturális különbözőségekre. Az elemzés meglepő módon azt találta, hogy a megtakarítási ráta ott magas, ahol erős az infláció, ha pedig a drágulás üteme mérséklődik, akkor azt a megtakarítási ráta is követi. Márpedig az infláció az utóbbi 20 év során a világ legtöbb országában csökkent, ez pedig magyarázattal szolgálhat a megtakarítási hajlandóság visszaesésére.

A Világbank-tanulmány szerzője arra a következtetésre jutott, hogy az inflációs időkben azért tesznek félre több pénzt, mert a drágulás a bizonytalanság légkö-rét hozza létre. Ha az emberek gyors pénzromlást tapasztalnak, akkor arra a következtetésre jutnak, hogy a gazdaság törékeny állapotban van, ezért összébb kell húzniuk a nadrágszíjat. Van még egy körülmény, ami miatt a múltbeli magas inflációs ráták bátorították a megtakarítást: az árak gyors emelkedése idején általában magasak a kamatok. Vegyük példaként a nyolcvanas évek Amerikáját, amikor a személyi megtakarítási ráta még 11 százalék volt. Az infláció akkor 12 százalékon állt, a harmincéves, rögzített kamatozású ingatlan-jelzáloghitel kamata pedig 15 százalékra emelkedett. A reálkamat valójában csak 3 százalék volt, a 15 százalékos kamatot azonban a folyó jövedelmekből kellett fedezni.

Az adott körülmények között, ha valaki az éves jövedelmének háromszorosáért vett magának egy házat, akkor jövedelmének 45 százaléka ment el a jelzáloghitel törlesztésére. Így nem csoda, hogy 1980-ban a háztartásoknak kíméletlenül vissza kellett fogniuk a fogyasztásukat, ami az akkori magas megtakarítási rátához vezetett. Amikor az infláció esett, akkor az emberek az alacsonyabb kamatlábak szerint refinanszírozták a hiteleket, felsóhajtottak, és elkezdtek többet költeni. Továbbá, minél könnyebb hozzájutni a jelzáloghitelhez, és minél kisebb az induláskor fizetendő készpénzhányad, a fiataloknak annál kevesebbet kell megtakarítaniuk az első házuk megvásárlásához. Hasonló hatást a hitelkártyák és a fogyasztói hitelek széles körben való elterjedése is kiváltott.

A megtakarítási hajlandóság világszerte tapasztalt csökkenéséhez emellett hozzájárult a vagyoni elemek (nevezetesen a részvények és az ingatlanok) árának az utóbbi 20 évben tapasztalt erős növekedése. Az egyelőre vitatott eredetű irányzat láthatóan a jövőhöz való optimista hozzáállást tükrözi, mert - a technológia fejlődését tapasztalva - általában feltételezik a nagyvállalatok értékének gyarapodását és a gazdaság teljesítményének javulását. A meglévő aktíváinkat azért értékeljük nagyobbra, mert elképzeljük, hogy irántuk erős kereslet lesz a jövőben. Ehhez képest az időskori ellátás válsága a legtöbb ember számára távolinak látszik, mert az újságok tele vannak az emelkedő részvényárfolyamokról és ingatlanárakról szóló jelentésekkel. Az emberek gazdagabbaknak érzik magukat, és kevesebbet takarítanak meg.

A probléma azonban ott van, hogy a vagyonban tapasztalható értéknövekedés olyan benyomást kelt, hogy a megtakarításaink csökkentésének nincsenek komoly következményei. Mivel azonban a spekulatív árakat végső soron a pszichológia határozza meg, ugyanilyen hatás miatt az árak hirtelen deflálódhatnak. Ha nem tudunk úrrá lenni a hanyatló megtakarítási és a csökkenő születési ráták halálos kombinációján, akkor sokkal több ember válhat szegény nyugdíjassá, mint azt valaha is gondoltuk.