Lokátorpatrióták

A kompromisszumhoz persze, sőt már a kompromisszum kereséséhez is, két fél szükségeltetik, olyan felek, akik meghallgatják egymást, hajlandók végiggondolni a másik fél érveit, s legfőképp, legalább minimálisan bíznak a másik oldalban, annak felelősségében és kompetenciájában. Ezek hiányában ugyanis nemcsak, hogy elbeszélnek egymás mellett a felek, de jó mély árkokat is ásnak ott, ahol egyébként is eleve nehéz az álláspontok közelítése, olyan árkokat, amelyet a konok hallgatás, vagy teátrális kifakadások (legyenek bár verbálisak vagy tevőlegesek) még soha sehol nem voltak képesek betemetni.

Nagyjából itt tartunk most a "Zengő-vitában", s félek, hogy ha minden így marad, s nem változtatunk sürgősen a szemléletünkön, nem is kerülünk beljebb. Gondolom nem én vagyok az egyedüli, aki elgondolkodik azon, vajon miért vagyunk olyan ország, ahol korábban született törvény az állatok védelméről, mint a gyermekekéről? Miért vagyunk olyan társadalom, ahol, miközben a környezetvédelmi miniszter nyilvánosan kijelenti, hogy "ez az ország a szemétkupacok földjévé vált az elmúlt harminc esztendőben", a pénztelenség és a munkanélküliség miatt kesergő kisközösségek sorra utasítják el a legmodernebb EU-konform és uniós finanszírozású szemétfeldolgozókat? Ahol a pazarlásáért és az adóterhek miatt állandóan szidott államtól elvárjuk, hogy akár többszörösét is kifizesse az eredeti számlának, ha a mi ügyünkről van szó. Ahol polgári engedetlenségünket a jogállamiság természetes és elidegeníthetetlen részének tekintjük, de felháborodunk, ha mások engedetlenségével vagy a törvényes erőszakkal kerülünk szembe. Ahol, miközben a felmérések szerint a lakosság háromnegyede a NATO-tól várja el az ország védelmét, az ehhez szükséges lépéseket csak nyögvenyelősen és kínos noszogatásra vagyunk hajlandók megtenni, illetve elősegíteni. Ahol egy paksi üzemzavartól hónapokig országos az aggodalom, de az erőmű külső biztonságában kulcsszerepet játszó radar körüli vita alig-alig hozza izgalomba a magyar lakosságot. De valószínűleg ez a kisebb baj, mert miért is lenne elvárható egy, a modern Európába éppen csak belépő társadalomtól, hogy pontosan értse a különbséget a lokálpatriotizmus és a provincializmus között.

A nagyobb baj ugyanis az, hogy a "Zengő-vitából" azok is kimaradnak, vagy távol tartják magukat tőle, akiknek nagyon is ott kellene lenniük a konszenzusformálás frontján - hogy ilyen harciasan fogalmazzak. Itt és most mindazon politikai erőkre gondolok, akiknek 1995 óta - amióta a régi és elavult radarrendszer lecserélésének és egy újabb, modernebb telepítésének kérdése napirendre került - bármiféle köze volt az események menetéhez. Ez pedig jelen esetben nem kevesebbet és nem többet jelent, mint a magyar parlamentben helyet foglaló összes politikai pártot. Már persze akkor, ha e pártok még mindig komolyan gondolják, hogy az ország biztonságának ügye pártok feletti nemzeti ügy, s ha képesek szakítani azzal a kényelmes szemlélettel, hogy a zengői radar problémája a kormány, a kormánykoalíciót vezető párt, a honvédelmi tárca ügye, vagy éppen a katonák dolga. Ez annál is inkább kívánatos lenne, mert meggyőződésem szerint nem ez az utolsó olyan alkalom, amikor a magyar politikai elit egészének összefogására van szükség annak érdekében, hogy meggyőzze a társadalmat a kompromisszum szükségességéről, akár annak tudatosítása árán is, hogy bizonyos helyzetben csak rossz és rosszabb között választhatunk. (A zengői radar alternatív megoldásának ugyanis nem az a legfőbb problémája, hogy költségesebb, hanem az, hogy a jelenleginél több radarnak ugyancsak természetvédelmi területeken való elhelyezésével járna.) Ha ugyanis az említett elit egy része most úgy tesz, mintha nem lenne semmi köze a Zengőre telepítendő radar kérdéséhez, akkor nem igazán különbözik azoktól, akik ilyen vagy olyan okok miatt, de a provincializmust kiáltották ki modern, európai lokálpatriotizmusnak. Legfeljebb annyiban, hogy felelősségükhöz mérten szégyenkezni valójuk is nagyobb.