Oroszország nem választ, hanem szavaz

Volt már valami hasonlóra példa az orosz történelemben, csak nagyon régen: az 1136 és 1478 között fennállt novgorodi köztársaságban a bojárok dönthették el, ki legyen a hercegi címet viselő vezetőjük. Ám azóta a választókra bízott döntésnek nincsenek gyökerei ebben az irdatlan nagy országban, amelytől mind történelmi, mind konfesszionális okokból mélységesen idegen az individuum, a személyiség (a modern demokratikus hatalomgyakorlás szempontjából: az állampolgár) tisztelete. Részben ezért, részben a politikai-társadalmi érdekérvényesítés infrastruktúrájának hiánya miatt Oroszországban évszázadokon át csak egyetlen uralkodó lehetett.

Nem az volt a fontos, hogy cárnak vagy pártfőtitkárnak nevezik, hanem hogy közvetlen holdudvara, benne az uralmát biztosító pretoriánus gárdával csak addig élvezhette kivételezett helyzetét, amíg az orwelli Egyes Szám regnált. Ezért hűbéresei a végsőkig igyekeztek őt megtartani hivatalában. Ha pedig távozása végképp halaszthatatlanná vált, akkor megölték, mint 1801-ben I. Pál cárt a saját gyermekei hallgatólagos hozzájárulásával. Vagy 1881-ben a reformer II. Sándort a radikális társadalmi változásokat sürgető forradalmárok.

A hatalomváltásnak ez a radikális, de biztos módja a szovjet korszakban is jól helyettesítette a demokratikus választásokat. Nyikita Hruscsovot 1964 őszén életben hagyták ugyan, de erőszakkal menesztették a kommunista párt "kis októberi forradalomként" emlegetett központi bizottsági tanácskozásán. Olyan is előfordult, hogy a birodalom mindenható ura öngyilkos lett, mint feltehetően I. Miklós cár 1855-ban, a krími háborúban elszenvedett megalázó vereség után. Néha úgy következett el a váltás, hogy az elit kikényszerítette a Kreml urának lemondását. Így járt II. Miklós, az utolsó Romanov-cár 1917-ben (akit biztos, ami biztos alapon később meg is öltek). De így járt Mihail Gorbacsov is a Szovjetunió öszszeomlásának évében, 1990-ben és Borisz Jelcin 2000 emlékezetes szilveszter éjszakáján, amikor környezete nyomására kénytelen-kelletlen átadta a hatalmat Vlagyimir Putyinnak.

Még az ilyen - az általános választásoktól roppant távoli - palotaforradalom is kivételnek számít az orosz történelemben, amelyben az ország vezetői II. Katalin cárnőtől Leninen és Sztálinon át Brezsnyevig, Csernyenkóig meg Andropovig egészen a haláluk pillanatáig nem voltak hajlandóak kiengedni kezükből a hatalmat. Amely a lét és a nemlét mezsgyéjén viaskodva már aligha érdekelte őket. Környezetük azonban tíz körömmel ragaszkodott az Egyes Szám legalább névleges uralmához. Nemcsak ettől függő privilégiumaik miatt, hanem mert a plurális demokráciákban szokásos legitimációs eszközök hiányában a mindenkori utód hagyományosan az előző gárda megsemmisítésével kezdte uralmát. Hogy megmutassa, ki az úr a házban.

Ez a logika húzódott meg 2004 februárjában is a majdnem 4 éven át hivatalában tartott Mihail Kaszjanov miniszterelnök váratlan menesztése mögött, alig 19 nappal a vasárnapi elnökválasztást megelőzően. A Kremlben úgy okoskodtak, hogy ha március 14-én az állampolgároknak kevesebb mint 50 százaléka megy el voksolni, és a választás érvénytelen lesz, akkor az alkotmány értelmében 3 hónapig a mindenkori miniszterelnök gyakorolja az államfői jogokat. Ami azt jelenti, hogy a fegyveres erők főparancsnokaként, a Putyin-korszakban kezesbáránnyá szelídített média segítségével, a saját holdudvara élén Kaszjanov kilöki a hatalomból a jelenlegi elnököt. Az utódául kijelölt "nyeretlen kétéves" Mihail Fradkovnak ehhez még nincs meg a saját csapata.

De az orosz egyeduralomnak a XXI. században már-már kínosan anakronisztikus hagyományai rejlenek az elnökválasztási kampány gyomorfelkavaró furcsaságai mögött is. Európából nézve képtelenség megérteni például, hogy amikor Putyin 70 százalékos győzelmét jósolják a közvélemény-kutató intézetek, a második helyre várt Irina Hakamada, a kommunistákat képviselő Nyikolaj Haritonov, a szélsőjobboldali nacionalista Zsirinovszkij-párt színeiben versenybe szállt bárgyú bokszoló Oleg Maliskin, a december 7-ei dumaválasztásokon a nemzetiszocializmus szálláscsinálójaként előretört Szergej Glazjev meg a Putyin legfőbb talpnyalójának számító Szergej Mironov felsőházi elnök pedig fejenként 1 százalék körüli eredményre számíthat - nos, akkor vajon mi szüksége van a Kreml pr-tanácsadóinak, hogy a tévécsatornákon minden este fröcsögő, gyűlölködő riportokkal és elvont politikai elemzéseknek álcázott aljas mocskolódással járassák le a megalázó vereségre ítélt vetélytársak többségét? Az okot csak a szovjet hagyományokból érthetjük meg: az autokráciában nincs ellenfél, csak ellenség. Azt pedig, ha nem adja meg magát - miként a hatalmat elvtelenül kiszolgáló mindenkori értelmiség nagyobb dicsőségére Makszim Gorkij már 1936-ban megfogalmazta -, meg kell semmisíteni. 2004-ben az "irányított demokrácia" égisze alatt. Ami semmivel sem jelent többet, mint Gorkij korában a proletár internacionalizmus. Erről tanúskodott az elnökválasztási kampány Oroszországban.