Tőkevonzás az unió tagjaként

A romlás két okra vezethető vissza. Egy része a korábban felvett tulajdonosi hitelek visszafizetéséhez kapcsolódik, amit többek között az európai recesszió miatt viszszaesett hazai beruházási hitelkereslet váltott ki. Emellett a tulajdonosi részesedés formájában megvalósuló nettó tőkebeáramlás is csökkent, pont abban a kritikus időszakban, amikor az ideológiai ámokfutástól sem mentes gazdaságpolitika miatt elszaladó belföldi kereslet következményeként a 2001 után kitágult folyó fizetési mérleg sokkal nagyobb finanszírozási igényt támasztott. Mostanra be kell látni, hogy az ország tőkevonzó képessége nincs egyensúlyban a fogyasztási hajlandóságunkkal.

A tőkevonzó képesség egy ország legfőbb versenyképességi indikátora. A versenyképességet sok mutatóval lehet és szokták jellemezni, mint például a munkaköltség alapú reálárfolyammal és effélékkel, ezen mutatók azonban jellemzően a fontos versenyképességi komponensek egy-egy numerikusan mérhető darabját tudják csak megfogni. Történnek ugyan kísérletek a kompetitív képességek egyéb, alkalmasint minőségi változókon keresztül történő mérésére is (pl. korrupció mértéke, a jogi szabályozás fejlettsége stb.), a végeredmény azonban úgyis leolvasható abból, hogy egy ország mennyi tőkét tud vonzani. Ha versenyképes, idejön a tőke, ha nem, elmegy. Ez ilyen egyszerű. Ez azt is jelenti, hogy az árfolyam szintje nem az egyetlen paraméter, sőt, valószínűleg nem is a legfontosabb akkor, amikor egy külföldi vállalat telephelyet választ. Ha az lenne, akkor a telepválasztási folyamat egyéb motivá-

ciói nem lennének komoly közgazdasági kutatások tárgyai sem.

A tőkevonzás egyébként nem feltétlenül erény, egy pozitív külső szaldóval rendelkező ország nyugodtan megteheti, hogy az otthon felhalmozott megtakarításokat más, magasabb hozadékot ígérő országokban fektesse be, de egy olyan, a történelme okán alacsony megtakarításokkal rendelkező gazdaság, mint Magyarország, ezt nem engedheti meg magának.

Mostani uniós, illetve az azt (remélhetően minél hamarabb) követő eurózónás csatlakozásunk érdekes kérdést vet fel. Azt tudjuk, hogy a tőkebeáramlást, illetve a telephelyválasztást számos faktor együtt határozza meg. Az uniós (majd az eurózónás) tagsággal feltehetően olyan korábbi piaci és nem piaci korlátok szabadulnak fel, amelyek a tőkeáramlást akadályozták. A XXI. századra a vállalatok belső működése és külső környezete szempontjából meghatározó lett a specializációból adódó növekvő skálahozadék léte, és megéri vállalatoknak, iparágaknak egymás mellé települni. Egy olyan helyzetben, amikor a tőke mozgása előtt nincs korlát, kialakulhatnak régiók, amelyek egyfajta tőkemágnesként funkcionálnak, ipari és egyéb tevékenységek klaszterszerű csoportosulását segítve elő. Ezeken a területeken alacsony lesz a munkanélküliség, magas az egy főre jutó jövedelem, a befolyó iparűzési és egyéb adókból van lehetőség az infrastruktúra fejlesztésére, ezáltal pedig nő az életszínvonal. A lemaradó területeken ennek ellenkezője történik, a munkanélküliség magas, a települések szegények, és az általánosságban vett életminőség visszaesik. Ezek a regionális klaszterek alkalmasint átnyúlnak az országhatárokon, érdekeltté téve a kérdéses területeket a nagyobb összefogásra, míg szegregációs hajlamot váltva ki országon belül a nyertes és a lemaradó ré-giók között.

Az uniós csatlakozás ennélfogva hazánkat sem érinti teljesen egyformán. Feltehetően további előnyre tesz szert a nyugat- és közép-dunántúli régió, amely Burgenlanddal, Alsó-Ausztriával, valamint a pozsonyi régióval fűzheti szorosabbra kapcsolatait. A kelet-magyarországi régió viszont lemarad ? hacsak nem lesz aktív kormányzati politika az országrész felzárkóztatására. A gazdaságpolitika feladata azonban nemcsak az országon belüli különbségek kiegyenlítése, hanem az is, hogy Magyarország ennek a klasztereződési folyamatnak - mondjuk ki bátran - a már bennlévő, valamint a most belépő országokkal, régiókkal szemben nyertese legyen, és részesedjen a beáramló gazdasági aktivitás tovagyűrűződő áldásos hatásaiból.