Válságkezelőt az IMF élére

A valutalap mélyreható átalakításának első lépéseként olyan új vezetőt kellene kinevezni, akinek szilárd technikai ismerete és szakmai víziója van, emellett személyes tapasztalatai vannak az átalakuló gazdaságokat fenyegető kockázatok kezeléséről. Köhler úr híján volt mindezen jellemzőknek, szürke bürokrataként és átlagos közgazdászként a saját országának sem volt az első számú jelöltje az IMF élére. Helyének betöltésében - amint lenni szokott - várhatóan ismét a politika játssza a döntő szerepet, ahelyett, hogy a legalkalmasabb férfit vagy nőt választanák az adott funkcióra. A vezérigazgatói posztot várhatóan egy európai kapja meg. Eredetileg a korábbi spanyol pénzügyminiszter, Rodrigo Rato látszott a legesélyesebbnek, kinevezését azonban pártjának a választásokon elszenvedett veresége kissé bizonytalanná tette.

Az a tény, hogy Rato komolyan szóba került, önmagában is mutatja a kiválasztás folyamatának visszásságait. Rato tehetséges politikus, akinek az irányítása alatt a spanyol pénzügyek rendben voltak, azt azonban ennek ellenére túlzás lenne állítani, hogy az IMF-pozícióra ő a legjobb jelölt. Végzettségére nézve jogász, akinek kiegészítésképpen van MBA-képzettsége, de nincs tapasztalata válságkezelésben, nagy horderejű gazdasági reformok végrehajtásában, vagy válságok megelőzésében. Ha a kvalifikációnak lenne bármilyen súlya az IMF következő vezetőjének kiválasztásában, Rato az elődöntőbe sem jutna be.

Nem meglepő, hogy a válságkezelés legelismertebb szakemberei Latin-Amerika sikeres államaiban találhatók. Több évtizednyi instabilitás után a térség maroknyi államai - főleg Chile és Mexikó - az óvatosság, a makrogazdasági szigor és stabilitás példájává váltak. Ezek a latin-amerikai államok a saját kárukon tanulták meg a kemény leckét. Vezetőik megértették, hogy a prosperitás és a szociális haladás csak a jó gazdaságpolitika, a politikai realizmus és a jól megalapozott szociális programok kombinációjával érhető el.

A korábbi mexikói elnök, Ernesto Zedillo - széles körben tisztelt közgazdász, jelenleg a Yale Egyetem globalizációs kutatóközpontjának vezetője - kiváló jelölt lenne az IMF élére. Vezetése alatt Mexikó hatalmas lépéseket tett a stabilitás megteremtése, egy nyíltabb és demokratikusabb társadalom irányába. Pályafutásának korábbi szakaszában Zedillo sikeresen átütemezte Mexikó tartozását, ennek során mély ismereteket szerzett a nemzetközi piacok működéséről. Emellett az ő kormányzása idején indították el a "Progresa" nevű szociális programot a falusi szegénység kezelésére.

Chiléből Alejandro Foxley lenne ideális jelölt az IMF élére, aki a demokráciához való 1990-es visszatérés idején pénzügyminiszter, ezen a poszton pedig az ország rendkívüli gazdasági sikereinek egyik építője volt. Az ország gazdasági teljesítményét olyan szakemberek méltatták, mint Joseph Stiglitz, az IMF egyik legádázabb kritikusa, illetve Robert Rubin, a korábbi amerikai pénzügyminiszter. Chile gazdasági vívmányainak sorában megtalálható a gyors gazdasági növekedés, a szegénység egy évtized alatti megfelezése, a spekulációs tőkemozgások piaci eszközökkel való megfékezése.

Foxley profilja oly tökéletesen megfelel az IMF vezetői pozíció követelményeinek, hogy akik nem ismerik, kitalált személynek vélhetnék. Doktorátusa van közgazdaságtanból, széles körben publikált és ismert tudós, emellett gyakorlott menedzser és tehetséges politikus, akit öt évvel ezelőtt az ország szenátusába választottak. Foxley megérti a feltörekvő és átalakuló országok megpróbáltatásait, emellett első kézből tudja, hogy a makrogazdasági stabilitást célzó programoknak idővel óriási hozamuk van a növekedés, a prosperitás és a mérséklődő szegénység formájában.

Nem vitás, hogy a Zedillo vagy Foxley által követendő gazdaságpolitika azon nyomban hitelessé válna. Ha kettejük bármelyike lenne a vezérigazgató, az IMF valószínűleg hitelesebb lenne, mint bármikor korábban. Ez alkalommal a fejlett államok politikusainak a helyes lépést kellene megtenniük, és a kritikus pozícióba a legrátermettebb jelöltet kellene juttatniuk.