A globalizáció szociális dimenzióira is figyelni kell
Az elemzést készítő, finn és tanzániai társelnök által vezetett ILO-bizottság (melynek 24 tagja között magam is ott voltam), különböző országok és érdekcsoportok eltérő intellektuális beállítottságú képviselőit foglalta magában. Ez a heterogén összetételű csoport mégis képes volt konszenzus kimunkálására, amely arról szólt, hogy pozitív tartalma ellenére a globalizáció nemcsak elmaradt a potenciális lehetőségeitől, hanem ténylegesen hozzájárult a szociális feszültségek kiéleződéséhez.
A hiba abban van, ahogy a globalizációt menedzselik, részint a tagállamok, főképp azonban a nemzetközi közösség, beleértve olyan, a játékszabályokat diktáló intézményeket, mint a Világbank, a Világkereskedelmi Szervezet és a Nemzetközi Valutaalap (IMF). Az ILO-bizottság néhány megteendő, konkrét intézkedés tekintetében is egyezségre jutott, hogy a globalizáció "emberi arcot" öltsön, vagy legalább enyhüljön legrosszabb hatásainak egy része. A jelentés által tükrözött, formálódó konszenzus és a Bush-kormányzat nemzetközi gazdaságpolitikai kurzusa között hatalmas szakadék van, ami magyarázatot ad az amerikai kormánnyal szembeni ellenérzésekre.
A korábbi délkelet-ázsiai válság és a latin-amerikai recesszió jelenségei rámutatnak arra, hogy az idő előtti tőkepiaci liberalizáció milyen súlyos gazdasági instabilitáshoz vezethet, növelve a szegénységet, pusztítva a középosztályokat. Maga az IMF is elismerte, hogy a tőkepiaci liberalizáció a fejlődő országok nagy része számára nem hozott sem növekedést, sem stabilitást. A Bush-kormányzat - egy beszűkült ideológiától vagy speciális érdekcsoportok követeléseitől vezérelve - mégis szélsőséges liberalizációs követelményeket támaszt a kétoldalú kereskedelmi egyezményeiben.
Az ILO-jelentés egy fontos pontja az uruguayi forduló egyenlőtlen szellemi tulajdonjogi határozataival foglalkozik, amelyet az amerikai gyógyszergyárak és szórakoztatóipari cégek diktáltak. A határozatok korlátozzák a fejlődő országokat a gyógyszerek generikus utánzatainak előállításában, amivel számos kritikus orvosság elérhetetlenné válik a harmadik világban. Az AIDS-szel kapcsolatos, súlyos aggályok miatt az USA néhány engedményt tett a tavaly ősszel, Cancúnban tartott kereskedelmi tanácskozás előtt. A kétoldalú kereskedelmi egyezményeiben azonban ennek ellenére a szellemi tulajdonjogok tiszteletben tartásának olyasféle szigorítását erőlteti, hogy olcsó generikus készítményeket csak járványok vagy egyéb szükséghelyzetek idején lehessen gyártani. Az ILO-bizottság ehelyett olyan könnyítéseket javasol, amelyek szerint olcsó készítményeket minden olyan esetben lehetne gyártani, amikor azzal életet lehet menteni, függetlenül attól, hogy a betegség járvány részeként alakult-e ki. Amerikának a kétoldalú egyezményekben tanúsított hajthatatlansága máris tiltakozásokat váltott ki például Marokkóban.
A bizottság egy további, a globális figyelem középpontjában álló kérdéssel, a fejlődő országok közötti adóversenynyel is foglalkozott. Mint megállapította, az ilyen verseny nyomán a terhek a vállalatokról még inkább áttevődnek a dolgozókra. A jelentés a valutaárfolyamok tekintetében egy vegyes menedzselési módszert javasol, hogy a fejlődő államoknak ne kelljen a rögzített és a teljesen rugalmas rendszerek szélsőséges változatai között választaniuk (mint, ami például hozzájárult Argentína súlyos megpróbáltatásaihoz).
A sokféle nézőpont egyesítése néhány kérdésben gyökeresen új távlatokat nyitott meg. Eddig például a globalizáció szakértőinek legfőbb aggálya a kormányoknak a gazdaságba való túlzott beavatkozására vonatkozott. Az ILO-bizottság pont ennek az ellenkezője miatt aggódik, mert - mint érvel - az államnak igenis van szerepe abban, hogy az egyének és a társadalom számára enyhüljenek a gyors gazdasági változások hatásai. A globalizáció menedzselésének eddigi gyakorlata éppen erodálta az állam ilyen irányú szerepét. A probléma gyökere a globális politikai rendszerben rejlik. Kulcsfontosságú szereplők - például az IMF és a Világbank - tevékenységét kell átláthatóbbá tenni, a szavazási rendjüket (az 1945-ös rendezéssel ellentétben) a mai gazdasági, hatalmi viszonyok követelményeinek megfelelően kell átalakítani, hogy jobban érvényesüljenek a demokratikus alapelvek.
Bármit is gondoljon bárki az ILO-bizottság ajánlásairól, egy dolog világos: a globalizációról nagyobb részvételű vitát kell folytatni, olyant, amelyben több hang nyer meghallgatást, és amelyben jobban összpontosítanak a folyamat szociális dimenzióira. A világ jól tenné, ha ezt az üzenetet megszívlelné, mert enélkül csak növekszik a glo-balizációval szembeni elégedetlenség.
