Három százalék a gyors euróért

Az államháztartás jövőjét tekintve akár kedvezőtlen hatásai is lehetnek annak, ha az EU engedélyezi a most csatlakozó országoknak, hogy több éven át túllépjék a maastrichti stabilitási paktumban lefektetett háromszázalékos GDP-arányos államháztartási hiányt. Az elképzelést legutóbb Pedro Solbes, az unió gazdasági és monetáris kérdésekben illetékes biztosa lebegtette meg, indoklása szerint azért lenne rá szükség, hogy elkerülhetőek legyenek a nemkívánatos hatások.

Nem első alkalommal kerül reflektorfénybe a 3 százalékos hiányról szóló maastrichti kritérium. A deficittel küszködők korábban már szövetségesre leltek a Nemzetközi Valutaalapban, amely gyakran lép fel a kiegyensúlyozott államháztartás mellett. Horst Köhler vezérigazgató az IMF tavalyi közgyűlésén jelentette ki: nem kellene kőbe vésni a 3 százalékos deficitfeltételt. De bírálta már a paktumot Prodi, az Európai Bizottság elnöke is.

A jelenlegi szabályok szerint hazánk májustól automatikusan az úgynevezett túlzott deficit eljárás alá kerülne. Az uniós alapszerződésben lefektetett stabilitási és növekedési paktum értelmében ugyanis az euróövezet országaiban (és az unió új tagjainál) kiegyenlített vagy enyhe többletet mutató államháztartási gazdálkodásra kell törekedni. Amennyiben valamely állam nem recessziós időben tartósan 3 százaléknál nagyobb deficitet ér el, előbb figyelmeztetésben részesül, majd pedig, ha nem tesz erőfeszítéseket a hiány megszüntetésére, büntetést kap. A GDP legfeljebb 0,5 százalékát kell befizetnie az EU közös kasszájába, előbb kamatmentes letétként, melyet renitens magatartás esetén akár el is kobozhatnak.

Magyarország számára többéves eurócsúszást jelenthet, ha Brüsszel eltekint a túlzott deficit eljárás azonnali alkalmazásától. A brüsszeli érdek ugyanis - részben aktuálpolitikai megfontolásokból - egybeesik a kormányzat céljaival, mely az elmúlt napokban puhította a korábban vállalt konvergenciapályát, és csökkentette a 2005-re vállalt hiánycsökkentés ütemét félszázaléknyira.

A deficitkritérium nem önmagáért való. Ez jelenti az egyetlen külső késztetést a fiskális politika megrendszabályozására. Mert vannak ugyan a kormányzat részéről lefektetett deficitcélok, ám semmi sem garantálja - a pénzügyminiszter eltökéltségét kivéve -, hogy azok nem jutnak a 2006-os, 2007-es és immáron 2008-as eurócsatlakozási céldátumok sorsára. A jelenlegi helyzetben nincs komoly késztetés a gazdaságpolitikai erőtérben az elcsépelt, de fontos "államháztartási reform" nevű folyamat felkarolására.

A hiány ilyen-olyan mérséklése ugyanis önmagában nem az orvosság az államháztartás kiegyensúlyozott, egészséges pályára állításához, legfeljebb mindössze egyik tünete a gyógyulásnak. Akkor nem megtévesztő a hiánycsökkenés, ha a lassuló állami kiadások okán mérséklődik a deficit, miközben a jövedelemcentralizációs hányad is csökken. Ha a kiadások lefaragása nem éri el az egy százalékpont per év ütemet a GDP arányában, akkor a bevételi hányad is a jelenlegi szinten reked meg, vagyis a következő években a jövedelemtulajdonosok legfeljebb egymás kárára változtathatnak adóterhelésükön. Ezért fontos az, hogy az államháztartás mielőbb átessen a fájdalmas, de szükséges lépéseken, és át tudja strukturálni önmagát. A túlzott deficit eljárás eltörlésével pedig csak elodázni és nem elkerülni lehet ezeket.