Majd az EU megmondja?!

Nem azonos ez a tanintézmények sok hónapos kurzusaival, de nem is azért jönnek ide az emberek, hogy itt és most, ebben a három napban tanuljanak meg mindent erről a nagyon összetett világról. Arra megy ki ilyenkor a játék, hogy ne csak elvontnak tetsző irataival, hanem az EU hús-vér embereivel is találkozhassanak, beszélgessenek, több tucat épületének némelyikét személyesen is felkereshessék. Szóval már-már - kicsiben - megtapasztalják.

A harmadik nap végére aztán szinte minden esetben azonos a konklúzió: gondolkodásban még évtizedekkel el vagyunk maradva!

Miben is? Nos, vegyük a példát a legutóbbi könyvtáros esetből, hangsúlyozva, hogy minden további szakmára lefordítható lehetne. "A főnököm azzal engedett el, nézzem meg, hogy az EU-ban ezt hogyan csinálják." "Képtelenek vagyunk eldönteni, hogy melyik irányba fejlesszünk, de otthon most arra számítanak, hogy az EU majd úgyis megmondja." - efféle megjegyzések hangzottak el a résztvevők szájából. Tegyük hozzá, nem közösségi pénzek elosztásainak szabályairól, hanem például olyan könyvtárpolitikai kérdésekről volt szó, mint hogy vajon a digitalizált, gyorsan reagáló információs bázis, vagy a sok tízezer kötetet netán ügyesebben kezelni tudó könyvtárstruktúra továbbfejlesztése-e a jövő.

Tévhitek tucatjai kandikálnak ki ezekből a megjegyzésekből, amelyek mögött egyaránt kiérződik akár a jóságos, mindent megmutató, akár a mindent felülről meghatározó, kijelölő unió lehetséges képe. Ez válik hirtelen talajvesztetté az itteni tényleges valósággal szembesülve.

Az EU ugyanis nem egy központosított akarat. Következésképpen nem is egyetlen kijelölő, elbíráló, elosztó és behajtó valami. Hanem az EU: találkozási hely és keret. Találkozási helye májustól már 25 önálló államnak. És kerete annak, hogy ez a 25 ország milyen játékszabályok mellett próbálhat meg újabb és újabb területeken egyezségre jutni, és valamilyen fokon mindannyiuk számára előnyös formában bevezetni a helyi valóságot javító ötleteket. Sohasem az EU dönt el valamit felülről a tagjainak, hanem a tagok határoznak, és ennek megtörténte után nevezhető a döntésük uniós döntésnek is.

Mindenekelőtt ezért hamis már az első vélekedés, miszerint megtekinthető volna, hogy az EU-ban ezt, vagy azt hogyan csinálják. A csatlakozási tárgyalások idején sok itteni kollégát sírba vittek olyan hazai ad-hoc kérések, mint hogy írjanak anyagot mondjuk arról, mit csinálnak a kismamák a szülési szabadság idején az EU-ban. Ilyenkor az itteni tudósító többnyire azt szokta válaszolni, hogy kérjék be a válaszokat a berlini, londoni, római kollégáktól, mert ott van az EU. Nem Brüsszelben. Brüsszel csak találkozási helye a fővárosokból időnként itt összegyűlő politikusoknak, akik itt is alapvetően nemzeti szempontok szerint döntenek.

Ugyanígy tévedés azt gondolni, hogy az EU mindent megmond, és a tagállamoknak egyéb dolguk sincs, mint boldogan vagy fogcsikorgatva végrehajtani. Bizonyos esetekben persze születnek kötelező normák. (Tegyük hozzá: ezt is a tagállamok hozzák, önként, önmagukra nézve, nem valami felettes szerv rója ki rájuk.) Ám jellemzőbb, hogy csupán keretekben - mozgástérben -, meg irányokban állapodnak meg, amit aztán mindenki maga tölt meg odahaza tartalommal. De éppen ez a jó! Ettől szabadít fel alkotó energiákat azok számára, akikben buzognak ötletek, szándékok és képességek. Számukra fatális lenne, ha mások kitalációit kellene megvalósítaniuk. Ugyan, honnan is tudna azonos tartalmi konkrétumot szabni bárki a szicíliai és a lappföldi önkormányzat számára? Csak a keret - például a pénzügyi oldalról támogatni hivatott alapokhoz való hozzáférés szabályozása - lehet azonos, de a pénzfelhasználás már helyi inven-

cióktól függ. Ezért nem túlzás erre az egészre hajlítani a már sok mindenre alkalmazott parafrázist, hogy az EU mi vagyunk. És anynyi "EU-nk" van, amennyit mi teremtünk benne. Használva adottságait, lehetőségeit. Ha nem tesszük, csak minimális szinten - leginkább a közösen vállalt normák megsértésekor - fognak megdorgálni. Amúgy mindenki belátása szerint? Cserébe megmondani sem fogják helyettünk, hogy mi a teendő. Ha úgy tetszik, ez magárahagyatottság. Ha úgy tetszik, ez a korlátlan lehetőségek világa. Az egész tagság értelme pedig leginkább attól függ majd, hogy melyikként éljük meg. Reméljük az utóbbit?