Petícióval az energiaárak ellen?!

Az elmúlt években ugyan már megtanulhattuk, hogy a politikai akciók gazdasági racionalitását nem szabad komolyan venni, de az energiaárak politikai köntösben való ismételt felvetése vagy valamiféle mélyen gyökerező hamis piacgazdasági beidegződést, vagy a lakosságot igen érzékenyen érintő gazdasági körülménynek politikai célokra történő tudatos felhasználását jelenti. Elfogulatlan megközelítésben ugyanis aligha felfogható, hogy az energiaforrások tekintetében rendkívül szegény és gazdaságilag versenyképtelen feltételek közepette, Magyarországon a piacgazdaság alapvető szükségszerűségeit miért éppen az energiaszektorban nem szabad, nemkívánatos érvényesíteni. A piacgazdaság egyik alapvetése pedig éppen az, hogy a szűkös javakkal nagyon ésszerű, takarékos gazdálkodást kell folytatni, amelynek elérésében a ráfordításokat megtérítő áraknak semmi mással nem helyettesíthető szerepük van.

Az energiának az üzleti, de különösen a lakossági szférában betöltött kitüntetett szerepe több tényező hatásaként jelentkezik. Az egyik, a felszínen leginkább megfigyelhető vonulat, hogy a rendszerváltás óta lezajlott drámai inflációs folyamat átlagánál az energiaárak jóval nagyobb mértékben emelkedtek. Ehhez megjegyzendő, hogy az átlagos inflációt meghaladó áremelkedés minden olyan szolgáltatásfajtára jellemző volt, amelyeknél a rendszerváltás előtt az állam által hirdetett és érvényesített "ingyenesség" általános volt. Nem vigasz, de az elfogulatlan értékeléshez hozzátartozik, hogy a nagy infrastrukturális szolgáltatások területén - víz, csatorna, közlekedés, hírközlés stb. - lezajlott áremelkedésekhez képest az energiaszolgáltatás árai szolidabban nőttek.

A másik alapvető és egyre meghatározóbb jelentőségű tényező, amely a magyar gazdaság számára az energiát rendkívül drágává teszi, hogy a teljes energiaszükséglet kétharmadát - az atomenergiát is importnak tekintve közel háromnegyedét - világpiaci áron, importból kénytelen beszerezni. Az import arányának lassú, de megállíthatatlan növekedése az elmúlt másfél évtizedben úgy következett be, hogy közben a gazdaság teljes energiaszükséglete mintegy 20 százalékkal mérséklődött, és az utóbbi 7-8 évben lényegében stagnált.

Ha az energiaköltség külső adottságként jelentkezik a magyar nemzetgazdaság számára, akkor a világpiaci árakból adódó ráfordítások megtérítésére két alternatíva adódik: az egyik, amely a piaci gazdaság logikáját követve, az energiafelhasználókkal - termelők és lakosság - fizetteti meg a tényleges költségeket, a másik - ami az elmúlt időszakra jellemző volt -, hogy a nemzetgazdasági ráfordításokat meg nem térítő árakat érvényesítve, a keletkező különbséget a beszedett adókból finanszírozza a költségvetés, vagy az érintett szolgáltatók veszteségei nőnek. A világpiaci költségeket meg nem térítő árak a kívánatosnál kisebb mértékben közvetítik a fogyasztóknak, hogy az energia nagyon drága a nemzetgazdaság számára. Ráadásul a világpiaci árak és a belső alacsonyabb árak közötti különbség - azon túl, hogy nem EU-konform - megnehezíti az állam újraelosztó szerepének mérséklését, az adóterhek mindenki által remélt csökkentését.

Tetszik, nem tetszik, a magyar gazdaság számára most és később is az energia igen drága termelési tényező. Ez nemcsak a világpiaci árakkal függ össze, hanem azzal is, hogy a magyar gazdaság fejlettsége kb. 55 százaléka az EU-átlagnak, az egységnyi GDP-hez felhasznált energia pedig - az elmúlt évtized látványos javulása ellenére is - 25-30 százalékkal magasabb az EU-nál. Mindezek hatására a hazai termelők, de különösen a lakosság kiadásaiban az energiaköltség jóval nagyobb arányt képvisel, mint az EU-ban. Innen adódik, hogy az üzleti szféra, de még inkább a lakosság a jelenlegi árak mellett is elviselhetetlen teherként érzi az energiakiadásokat.

A kibontakozásnál talán kézenfekvőnek és politikailag kifizetődőnek tűnik az energiaárak hatósági eszközökkel történő csökkentése, az ilyen jellegű követelések aláírásokkal történő megerősítése, de az alapvető problémát ez nem oldja meg: ki viselje a magyar gazdaság, a lakosság számára rendkívül drága energia költségeit? Bármilyen megoldást választunk is, a terheket a tízmillió lakosnak kell kiizzadnia, így a piacgazdaság logikája és a méltányosság követelménye is azt kívánja, hogy mindenekelőtt a fogyasztók fizessék meg a valós energiaköltségeket. Az egy másik kérdés, hogy a lakosság 20-25 százaléka a mostani jövedelméből nem képes tartósan finanszírozni kiadásait, így olyan szociális rendszert kíván, amely fedezni képes a szükséges energiafogyasztás többletkiadásait is.