A gyenge láncszem

n Az államháztartást illetően a konvergenciaprogram nagyon visszafogott pályával számol, amelynek keretében az államháztartási hiány évenként GDP-arányosan 0,5 százalékponttal csökken, és a 2004-re tervezett 4,6 százalékról eléri a 2008-as referenciaévben a 2,7-et az elsődleges egyenleg egy százalékpontos javulása mellett. Emellett a GDP átlagosan négyszázalékos reálnövekedése mellett a centralizációs hányad 2, a redisztribúciós 4, míg az államadósság 5,5 százalékponttal mérséklődik.

Az államháztartási hiánnyal és a fiskális konvergenciával kapcsolatosan megfogalmazható alternatív javaslat, hogy érdemes lenne a hiány szintjét a referenciaévre jóval a háromszázalékos küszöbérték alá csökkenteni. A kívánatos cél nem a maastrichti referenciaérték körüli hiány lenne 2008-ban, hanem a stabilitási és növekedési egyezmény és a maastrichti küszöbérték közötti tartomány. Milyen szempontok indokolnák ezt a radikálisabb kiigazítást?

Egyrészt a felvázolt fiskális pálya kissé optimistának tűnik több ponton, különösen a 2004-re várható egyenleget (lásd az MNB hétfőn kiadott inflációs jelentését) és a 2006-os választási évben megvalósuló hiánycsökkentést illetően (az 1994-es, 1998-as és 2002-es választási években az államháztartási hiány átlagosan 2,5 százalékponttal haladta meg az előző évit). További problémaként merül fel, hogy a 2004-ben megvalósuló kiigazítás részben egyszeri elemekre alapul (beruházások elhalasztása, átcsoportosítások), miközben a tartós megtakarítást eredményező lépések (bérek, működési költségek) lefaragása nem következik be, ami nem eredményez megtakarítást az államháztartás számára. Ennek következtében a 2005-re tervezett hiánycsökkentés feltétele - különösen a tervbe vett adócsökkentések mellett - a kiadások erőteljes mérséklése, ami nem látható a konvergenciaprogramból. Ezek a tényezők akár jelentősen is eltéríthetik az államháztartást a megjelölt pályáról még abban az esetben is, ha figyelembe vesszük, hogy a nyugdíjreform hatásaival történő korrekció kedvezőbb egyenleget eredményez.

A radikálisabb deficitcsökkentés mellett szól az is, hogy ezt össze lehet egyeztetni egy komolyabb és egyre kevésbé megkerülhető reformmal, amely mérsékelné, racionalizálná és hatékonyabbá tenné az állam szerepvállalását. Ennek alapja csak a nemzetközi összevetésben a fejlettségi szinthez képest magas redisztribúció csökkentése és a kiadások szerkezetének átalakítása lehet, amely kedvező növekedési hatásokkal járna, elősegítve a későbbi monetáris uniós tagság szempontjából sem mellékes reálkonvergenciát.

Továbbá célszerű lenne a növekedés, a fiskális politika fenntarthatósága miatt erőteljesebb államadósság-csökkentést elérni, mert a mai adósságszint nemcsak a formális konvergenciakritériumok, hanem a gazdaság fejlettsége mellett is túlzottnak tekinthető. Ehhez viszont a növekedés mellett a 2004-2008 között felvázolt egy százalékpontosnál erőteljesebb elsődleges egyenlegjavulásra lenne szükség, mert a kamatkonvergencia miatt nálunk korlátozottabban alkalmazható a dél-európai országok politikája az államháztartási hiány csökkenő kamatkiadásokkal történő mérséklésére.

Végezetül a deficit csökkentése - még az euróövezeten belül tovább csökkenő kamatfelár nyomán mérséklődő kamatkiadásokat is figyelembe véve - könnyebben megvalósítható az euróövezeti csatlakozást megelőzően, mint azt követően. Nem lehet ugyanis kizárni, hogy a GMU-csatlakozás kedvező növekedési hatásai mellett rövid távon jelentős alkalmazkodási kényszer lesz a gazdaságon, amit a kieső monetáris és árfolyam-politika mellett a tényezőárakkal és fiskális politikával kell kezelni. Ehhez viszont kellőképpen rugalmas fiskális politikára, az anticiklikus lépéseknek kellő teret engedő egyenlegre lenne szükség a belépéskor. Amennyiben a gazdaságpolitikától ilyen hosszú távú szemlélet nem várható el, akkor a GMU-hoz vezető úton felmerülő sokkok kezelése, és az ehhez rendelkezésre álló fiskális mozgástér növelése miatt is célszerű lenne egy radikálisabb fiskális kiigazítást célul tűzni.