Demján: a dolgozó ne legyen az állam strómanja!

Akár frappáns reakció is lehetne a kormány napokban ismertetett középtávú gazdasági programjára az ön nevével is fémjelzett etyeki filmstúdióprojekt bejelentése. Igaz, egy ilyen projekt előkészítése nem megy máról holnapra, tehát akkor körvonalazódott, amikor az ön által rendszeresen ostorozott gazdaságpolitikai feltételek uralkodtak. Miért mégis az óriás invesztíció?

Az etyeki projektről mindaddig nem kívánok beszélni, amíg a másik érdekelt, Andy Vajna haza nem érkezik. Ez június elején várható.

Akkor visszatérve az euróhoz vezető programhoz: a Vállalkozók Országos Szövetsége elnökeként is tevékeny részt vállalt kidolgozásában. Talán elfogult is, mégis, hogyan értékelné azt?

Az elmúlt kormányzati ciklusokban valóságos, átfogó reform nem indult meg. Nem jó képességű politikusok irányították az országot; nem volt meg a megfelelő politikusi vénájuk ahhoz, hogy fel merjék vállalni és képviselni, indokolni tudják egy kisebb csoport érdekeinek megsértését. Ezért is tartom nagyon jónak, hogy a programot ugyan a kormány fogadja el, de az a vállalkozók és a Pénzügyminisztérium közös megállapodása alapján jött létre. Kiemelkedően fontos, hogy végre pontosan meg lett határozva a cél s a határidő. A következő lépés persze még hátravan: a hogyan meghatározása. A határidőt és a célt kevesen vitatják, a hogyan esetében azonban több variáció létezik. Ebben feltétlenül nemzeti konszenzust kell kialakítani. Az ír példának kell szemünk előtt lebegnie: elveszítettek egy évtizedet, ám amikor megteremtették a nemzeti konszenzust, egy évtized alatt behozták, sőt el is hagyták például Angliát az egy főre jutó GDP mutatójában.

Lát reményt egy ír típusú nemzeti konszenzusra?

Ez számunkra is adott. Mindenesetre a VOSZ a kamarákkal együtt azt kéri a pártoktól, hogy győzzön a hazaszeretet. A célhoz éréshez ugyanis átfogó, mélyreható reformok sorozata kell, beleértve a közigazgatás, az önkormányzati rendszer, az adó- és az egészségügyi reformot éppen úgy, mint a nyugdíjrendszer átalakítását. Ha ez nem történik meg, akkor a cél és a határidő csak illúzió marad.

Ám máris hallani a fanyalgást.

Sajnos Magyarországon a kritika mindig elnyomja a cselekvést. Megjelentek olyan bírálatok, hogy a későbbi csatlakozás ezermilliárd forintba kerül az országnak. Én erre azt mondom, egy okos árfolyam-politika pedig hoz ötezer milliárdot a növekedésen keresztül.

Ám a program végigviteléhez kemény következetesség kell, s erre a politika nem sok tanúbizonyságot tett, nem szólva arról, hogy ciklusokon átívelő programról van szó.

Véget kell annak vetni Magyarországon, hogy egy kormányváltásnál mindent elvetnek az előző ciklusból. Kell egyfajta folyamatosság. A magam részéről - miként máskor - most sem örülök a választásoknak, mert ilyenkor minden politikai párt az ország erején felül ígér, s ezzel sokat árt. A program végigvitelének mindazonáltal van esélye, de persze ehhez több feltételnek kell teljesülnie. Az első, hogy a kormánypártok, annak tagjai támogassák. Az ellenzékkel pedig a főbb számokban és módszerekben ki kell alakítani a konszenzust. Emellett nagy felelőssége van a sajtónak is: kíméletlenül rá kellene mutatnia a pártok felelőtlen, populista választási ígéreteire. A sajtónak és a szintén óriási szerepet játszó mértékadó értelmiségnek - akár jobb-, akár baloldali mezbe bújt - csak egy dolgot kellene ebben a helyzetben szem előtt tartania, a Magyarországért érzett felelősséget. A tét ugyanis Magyarország jövője.

Ám hiába a program, ha nem valósul meg - ennek nálunk hagyománya van.

A gazdasági stratégia nem más, mint szakmai kérdés. Nem lehet politikai kérdés.

És van ma olyan kérdés Magyarországon, amit ne terelnének a politika síkjára?

Ezért állítom: a politika az elmúlt másfél évtizedben kimondottan negatív szerepet játszott Magyarország versenyképességének alakulásában. Ez alól egy periódus jelent kivételt: a Bokros-csomagnak voltak előremutató elemei is, s nagyon jó volt Surányi György jegybankelnök árfolyam-politikája, amivel a gazdasági ösztönzést az árfolyamon keresztül gyakorlatilag megteremtette.

Ma nem látja szükségét egy újabb Bokros-csomagnak?

Nem, hiszen ma nem ugyanaz kell, ami a kilencvenes évek közepének gazdasági helyzetében. Ám ne feledjük: az EU gazdasági érdekek mentén jött létre, ma pedig nem más, mint az adók versenye. A tőke, a munkaerő oda áramlik, ahol a legversenyképesebb feltételeket kínálják számára. A programra, az általa generált reformokra pedig éppen azért van szükség, hogy Magyarország megállja a helyét ebben a versenyben, s ezáltal meg tudja tartani lakosságát. Az unióban átlagnyereség, átlag-adóterhelés s átlagjövedelem van - a vállalkozó pedig nem akar mást, mint európai átlagbért, európai átlagprofitot. Ám ez nem megy európai átlagteljesítmény és átlagosan olcsó, versenyképes állam nélkül. Ezért a cél, hogy a magyar állampolgárok átlagjövedelme az uniós átlaghoz dinamikusan közeledjen. Ellenkező esetben kiürül az ország, hiszen hihetetlenül nehéz a helyzetünk egy adórendszerében is versenyképes Szlovákia és a 2007-ben uniós taggá váló Románia közé beszorítva. Ezért is tartom jelentősnek a meghirdetett programot. Lehet persze azon vitatkozni, hogy gyorsabban, drasztikusabban is lehetett volna elképzelni az euró bevezetését. Lehet, hogy még jobb lenne, ha nem 2010-ben, hanem még később csatlakoznánk az euróövezethez. Mindazonáltal a magam részéről elfogadom ezt a nyugodt, mérsékelt ütemet.

Miért?

Mert ha a befektetők látják, hogy Magyarország komolyan kidolgozza és végigviszi a programot, kialakul egy versenyképes adórendszer, s lesz megfelelő, szakképzett munkaerő-kínálat, ismét megindul a működőtőke-áramlás.

Reálisnak tartja az euró 2010-es bevezetését?

Magánvéleményem szerint a csatlakozás akkor lenne reális, ha a magyar gazdaság teljesítménye elérné az unió átlagának 80 százalékát. Ez még azért odébb van. De persze addig az árfolyammal lehet segíteni a gazdaságot.

Milyen értelemben?

Felzárkózni a növekedésen keresztül lehet, s nemzetközi példák, a többi között a japán, mutatják, hogy ha egy ország erősíti a valutáját, általában lassítja a növekedést. Az unión belül a magyar állam segítsége a gazdaságnak az árfolyamon keresztül valósulhat meg. Hiszen nagyon kicsi a belső piacunk, s a felzárkózás csak az export növekedésén keresztül következhet be, amihez pedig jó árfolyam-politika kell. Óriási hiba volt hirtelen megerősíteni a forintot: az ugyanis azt feltételezte, hogy egy átlagos ipari vállalat 15 százalékos jövedelmezőséggel dolgozik, márpedig boldog 5 százalékossal is.

Mikorra lehet kész a lebontott felzárkózási program?

Nyárra el kellene készíteni, hiszen már így is sok időt veszítettünk. A munkabizottságokban gőzerővel folyik a munka.

A szükséges reformok egyike az adórendszeré. Milyennek képzeli?

Alapvetés: nem szabad engedni, hogy a munkavállaló az állam strómanja legyen. Ma ugyanis ez a helyzet: hiszen nettó értékben az összes bérköltség egyharmadát kapja meg a munkavállaló, s kétharmad megy az államnak. A bérinfláció helyett a reálbér-növekedésnek az adócsökkentésen keresztül kell megvalósulnia. A gazdasági növekedés ezt lehetővé teheti. S kellenek jó adószabályok meg persze jó árfolyam-politika. Nagyon fontos, hogy a gazdasági növekedés növekményét adócsökkentésre kell fordítani.

Milyen konkrét intézkedésekkel?

Meg kell szüntetni azt a helyi iparűzési adót, amely példa nélküli adónem Európában, s amelynek mértéke rettenetesen nagy. Azt azonban nem tartanám problémásnak, ha a 16 százalékos társasági adót 19 százalékosra emelnék - hiszen ennél sokkal fontosabb a bruttó bérköltség csökkentése és az, hogy a munkavállaló megkapja annak 51 százalékát.

Régi vesszőparipája az oktatás gyökeres átalakítása. Hogyan?

Tragédia az, ami ma Magyarországon az oktatás terén van, az adófizetők pénzén. 2002-ben például hat egyetemi-főiskolai felvételizőre jutott egy szakmunkás. Ha egy vállalatnál felborul az okosok és a szorgalmasok aránya, akkor a cég tönkremegy. De egy ország is tönkre tud ebben menni. Az államnak meg kell húzni a határt, részint abban, hogy csak a legkiválóbbak vehessenek részt felsőfokú képzésben, részben pedig a képzési irányokban. Hiszen abszurd, hogy nincs például erőművi mérnökképzés, miközben sorozatban képeznek ki például egyiptológusokat, antropológusokat. A felesleges diplomásképzés senkinek sem jó: alaposan felhígul az oktatás, s a diplomások jövedelmi lehetőségei, kilátásai romlanak. Elrettentő példaként: az információs pultba nyelvet beszélő munkatársat kerestünk; hatvanketten jelentkeztek, közülük ötvennégy egyetemi vagy főiskolai diplomás volt.

Befektetői panasz a szakemberhiány. Van-e azonnali megoldás?

El kell fogadnunk, szükség van nagyobb létszámban külföldi vendégmunkásokra, fizikai munkásokra is. Így a környező országokban rengeteg magyar él, s kevés a munkalehetőségük.

Ez nagyon érzékeny kérdés.

Így igaz, s felvet egy másik érzékeny kérdést, a minimálbérét is. A minimálbér megfizetésének kötelezettségét feltételekhez kellene kötni. Például a legalább öt éve Magyarországon élő és dolgozó embernek járna. Ám ha kevesebbért is megéri másnak, akkor bizonnyal ő is jól jár, ha vállalja. Ez is a versenyképesség része.

A közigazgatás karcsúsítását hogyan képzeli?

Statisztikailag is kimutatható teljesítményarányos rendszert kell bevezetni: európai modellek alapján pontosan le lehet fektetni, hogy százezer lakosra például hány köztisztviselő, pedagógus, orvos kell. Ellenkező esetben ugyanis a bérekben sem tudjuk elérni az uniós átlagot. S meg kell akadályozni ennek a teljesítményarányos rendszernek a kikerülését. Mert ugyan minden politikai párt kisebb és olcsóbb államot ígér, ám hatalomra kerülve ellentétes irányban indulnak el a folyamatok. Azaz a lobbiérdekek hihetetlenül dominánsak. S ez veszélyezteti Magyarország versenyképességét.