EU-bővítés: hiba, vívmány, vagy kényszerpálya?

n Cameron, aki előzőleg dolgozott az Európai Bizottságban is, úgy véli: amikor több mint tíz éve az első kelet-európai országok "társulási szerződést" írtak alá az Európai Unióval, mindenki arra számított, hogy ezzel új fejlődési pályára állították ezeket a korábbi szocialista országokat, esélyt adva arra, hogy majd egy jó generációnyi készülődés után esetleg napirendre kerülhet közeledésük az Európai Közösséghez is. Ehhez képest öt évvel később már tárgyaláskezdést ajánlott az Európai Bizottság, elvezetve oda, hogy a hét végén már nem csupán a hajdani "visegrádi hármak", hanem egy tízfős tábor szállt fel együtt az európai vonatra.

Ludlow - aki az elmúlt évtizedekben legendássá vált brüsszeli think-tank intézetnek, az Európai Politikai Tanulmányok Központjának hajdani alapító igazgatója, újabban a EuroComment című rangos havi elemzések szerzője - maga is elismeri, hogy a bővítési folyamat felgyorsulása a csatlakozni akaró országok politikai lobbizásának, az események ebből is fakadó önmozgásának is volt köszönhető. Abban is hasonló véleményt vall, hogy a nagyon hamar tizenkét tagjelöltet felölelő lista nem kis részt annak nyomán is állt össze, hogy a legtöbb tagállamnak volt egy vagy több "kedvence", amelyeket mindenáron a közösségen belül kívánt tudni. Igazából senki sem akart tízes-tizenkettes bővítést, de a saját protezsáltjairól sem akartak lemondani - hát inkább elfogadták egymásét.

Ludlow számára azonban nem ez a fontos, hanem hogy végül mindez mit szolgálhat. Szerinte meghatározó jelentőségű az a tény, hogy az integráció mind szélesebb körű kiterjesztése kezdettől fogva a közös piac célja és értelme volt. "Az alapító atyák kezdettől fogva szervezett Európáról, nem pedig csak Nyugat-Európáról beszéltek" - mutat rá. Azaz az integráció kiterjedése nem néhány ország vélt előnyeinek "elrontása", hanem az évtizedes ambíciók valóra váltása.

Igen ám - véli Cameron -, csakhogy a taglétszám ilyen radikális növelése (ráadásul négy-öt éven belül újabb országok felvételét is kilátásba helyezve) magában hordja az ellehetetlenülés forgatókönyvét. "Mindez 30-35 tagú unió megjelenését vetíti előre, aminek menedzseléséhez egyszerűen nincsenek eszközök" - állítja az EPC igazgatója. Főként, hogy a csatlakozó országok többsége eleve felkészületlen a tagságra. "Lengyelország egyszerűen nincs még kész, azt meg egyenesen nevetséges gondolni, hogy Románia tíz éven belül alkalmas lehet a csatlakozásra." Miközben a jelenlegi tagok közül különösen a nagyobbak csökkenő türelemmel készek csak végigülni az újonnan érkező "kicsik" vélekedéseit.

Ludlow vitatja ezt. Szerinte a most csatlakozó országok semmivel sem okoznak nagyobb problémát az integráció szempontjából, mint jó pár "veterán" tag, és utal az olasz kormány "katasztrofális gyengeségére". A lengyelek követelőző fellépése semmivel sem rosszabb, mint amit a spanyoloktól az utóbbi években megtapasztalhattak, az uniós integráció története során pedig aligha tett bárki annyi rosszat az EU-nak, mint Margaret Thatcher - teszi hozzá. Az EU mégis túl tudott lépni mindezen. Az unió lényege ugyanis többnemzetiségű érdekegyeztetési folyamatok működtetése, ami nem egyszerű, de nem is kezelhetetlen probléma.

Ludlow vitatja, hogy a létszám növelése ellehetetlenülést idéz majd elő. A maga részéről ebben csak menedzselési kihívást lát, amit kellő fantáziával mindig meg lehet válaszolni. Példaként hozza fel, hogy az ír elnökség - válaszul a 25 ország jelenlétére - az EU-csúcson az állam- és kormányfők mellől mögéjük ültette a külügyminisztereket. ("Nőtt a létszám, és egy ötletes megoldásnak köszönhetően hirtelen ma kevesebben ülnek az asztal körül, mint a 12 tagú EU óta bármikor" - mutat rá.) Azt is látni kell, hogy 15 vagy 25 ország nem jelent automatikusan 15-25 különféle véleményt. Minden vitás kérdésben általában 3-4 opció körül csoportosulnak az országok. "Nem látom be, hogy ez mitől lenne másként az újak csatlakozásával" - teszi hozzá Ludlow.

Azt sem hiszi, hogy a "kicsik" képviselői eleve érdektelenségre volnának ítélve. Szerinte minden azon múlik, hogy mennyi figyelmet vív ki magának a megszólaló. "Persze ha mondjuk Málta nagykövete arra akarja majd kioktatni a többieket, hogyan kell a világ dolgait intézni, akkor valóban faképnél hagyják. De ez a rossz témaválasztásból, nem az ország méreteiből adódik majd" - teszi hozzá. Az ellenpélda a korábbi dán nagykövet - Poul Christoffersen -, aki éveken át a nagyköveti tanács legtekintélyesebb tagja volt, pedig csak egy 5 milliós országot képviselt.

Volt idő, amikor azt hitték, hogy a nagyobb létszámú bővítésre az egyetlen lehetséges válasz az integráció drámaibb "mélyítése" lehet csak, amelyben a bizottság a föderációs kormány, a tanács meg a törvényhozás. "Ma már tudjuk, hogy ez mind ostobaság. A dolgok nem így történnek. A dolgok az egyes helyi kihívásokra adott helyi konkrét megoldásokkal fejlődnek" - mutat rá a veterán EU-szakértő, aki egyúttal siet leszögezni: "Nem mondom, hogy könnyű lesz. Azt sem, hogy kész forgatókönyvek vannak rá. Csak azt, hogy kezelhető. Nem vagyok elvakult optimista. Csak éppen úgy gondolom, hogy az igazi veszély nem a kihívásokban van, hanem azokban, akik elvakult pesszimistaként közelítenek hozzájuk."