Huszonöt-ötven-huszonöt
Persze a napi politikában nem hétköznapok jönnek, hanem kivételes periódus, nevezetesen egy választási kampány, az európai parlament 24 székébe jutásáért folytatott verseny. Még csak most lett vége az előző választásnak, nyakunkon a következő, ami után épp annyi időnk lesz, hogy fellélegezzünk, mert 2006-ban jön a négy éven belül immáron harmadik választás. Választáskor pedig, mint tudjuk, nagy dolgok nem történnek, csak maszatolás, ígérgetés, 2002-ből kiindulva némi ideológiai ámokfutással vegyítve.
Egy választásnak, érdekes módon, csak nyertesei vannak. A gáz olcsó marad, a jövedelemadó csökken, a nyugdíjak az egekbe szállnak, megvalósul a szociális piacgazdaság, a nemzet vagyonáért aggódók számára pedig a privatizáció folyamán "elkótyavetyélt" nemzeti értékek visszaállamosításának lehetősége is felcsillan. Zűrzavaros, inkonzisztens, elsősorban a választók pillanatnyi komfortérzetét simogató üzenetek fogalmazódnak meg anélkül, hogy lényegi kérdésekről szó esne.
Mert mi is lenne a lényeg? Az, hogy az EU-tagsággal még messze nem fejeztük be a felzárkózást, és hogy az elkövetkező 20-30 évre még elegendő tennivaló, változtatnivaló van, és ezeknek a változásoknak rövid távon lesznek vesztesei és haszonélvezői is, hosszabb távon viszont a nemzet egésze nyerni fog. A legkellemetlenebb üzenet természetesen az, hogy bizony mindennek, amit teszünk, relatív, illetve abszolút vesztesei is vannak.
A politika és a gazdaságpolitika az elmúlt évtizedben folyamatosan azzal küzdött, hogy nem merte nevesíteni a megvalósult, illetve megcélzott változások veszteseit és nyerteseit, nem tudta, illetve nem akarta számszerűsíteni egy struktúra - legyen az agrártámogatás vagy szociális ellátórendszer - fenntartásának költségeit, hasznait, valamint a haszonélvezők és a terhek tényleges viselőinek körét. Sajnos Magyarországon a társadalmi szolidaritás olyan alacsony, ami nem teszi, legalábbis nem tette lehetővé, hogy a politika a választókat felnőttként kezelje, és veszélyes demagógia helyett valós problémákra adott életképes, igazságos és hosszú távú megoldási javaslatokkal igyekezzen őket megnyerni.
A helyzet az, hogy az ország továbblépéséhez, ahhoz, hogy az állam kisebb terhet rójon a gazdasági szereplőkre, a lakosságra és a vállalatokra, hogy a magyar munkaerő versenyképessége hosszú távon növekedjen, és felzárkózás helyett ne lemaradásról szóljon a következő néhány évtized, mélyreható változásokra van szükség. Szembe kell nézni például azzal, hogy az agrárgazdaságban foglalkoztatottak nem kis része ott kell hogy hagyja az ágazatot, hogy a társadalombiztosítás feszültségei miatt a fiatalabb generáció későbbi életében komoly szerepet játszik majd az öngondoskodás, amihez már most életpálya-szemléletű megtakarítási program kialakítása szükséges, hogy a szociális ellátásban lényegesen nagyobb hangsúlyt kell kapjon a rászorultsági elv, miközben a társadalomban van egy olyan réteg, az ún. "rendszerváltás vesztesei", például a nyugdíj előtt álló és a 21. századi modern, európai gazdaság követelményeinek megfelelő képzettséggel nem rendelkező tömegek, akiket bizony a "nyerteseknek" kell az elkövetkező évtizedekben a hátukon hordozniuk.
Egy ilyen folyamat sok változást, a változás pedig áldozatot is követel. Hogyan lehet ezt eladni a választóknak anélkül, hogy attól kelljen félni, hogy azok inkább a Kádár-rendszer legszebb napjait idéző demagógia karjaiba menekülnének? Máshogy nem, csak úgy, ha nemcsak a tennivalókat határozzuk meg, hanem azt is, hogy kire osztjuk le a kezdeti terheket, és ezt el is fogadtatjuk. Egyszerű és elfogadtatható lenne például egy olyan megosztás, ami kimondja, hogy további előrelépés a társadalom teherviselőképes 25 százalékának áldozatával történik úgy, hogy további 50 százalék helyzete rövid távon nem változik, a legrászorultabb 25 százalék viszont azonnal részesül a változás előnyeiből. A szociális juttatásoknál maradva például úgy, hogy a legjómódúbb 25 százalék juttatásai drasztikusan visszaesnének, ami forrásokat szabadítana fel a legszegényebb 25 százalék igazságosabb támogatásához is.
Egyszerű, érthető, igazságos üzenet. Hogy egyben talán öngyilkos őszinteség is? Lehet. De az is lehet, hogy pusztán európai színvonalú gazdaság- és társadalom-
politika.
