Kiszervezett munkahelyek, utcára kerülő emberek

n A globalizáció elszánt védőit természetesen nem zavarja a munkahelyek elvesztése. Ők azt hangoztatják, hogy a kiszervezéssel csökkenthetők a költségek és növelhetők a profitok, ami pedig javítja a profitokat, annak jónak kell lennie az amerikai gazdaság számára. Mint hangoztatják, a gazdaság törvényei biztosítják, hogy hosszú távon mindenkinek lesz állása, aki ilyent akar, mindaddig, amíg a kormányok nem avatkoznak be a piaci folyamatokba, például minimálbérek vagy a munkahely megtartásának előírásával, vagy ameddig a szakszervezetek nem hajtják fel túlságosan a béreket. A kompetitív piacon a kereslet és a kínálat törvénye biztosítja, hogy esetlegesen, hosszú távon a munka iránti igény egyenlő legyen annak kínálatával, ezért nem lesz munkanélküliség. Mint azonban Keynes arra olyan frappánsan rámutatott, hosszú távon mindannyian halottak vagyunk.

Azok, akik a munkahelyek elvesztésén egyszerűen túllépnek, két fontos pontra sincsenek tekintettel. Az amerikai gazdaság nem nyújt jó teljesítményt, a kereskedelmi és a költségvetési hiány mellett ott van a munkahelyi deficit. A gazdaságnak az utóbbi három és fél évben négy-hat millió állást kellett volna teremtenie, ehelyett kétmilliót megszüntetett, amire Herbert Hoover elnöksége óta nem volt példa. Mindez azt mutatja, hogy a piacok maguktól nem teremtenek elég gyorsan mindenkinek munkahelyet. A teljes foglalkoztatottság biztosításában a kormánynak is fontos szerepe lenne, ezt a feladatot azonban a Bush-kormányzat rosszul látta el, így a kiszervezés miatti aggályok sem lettek kisebbek.

Az ilyen aggályoknak van azonban egy másik, mélyebben fekvő okuk is. A csúcstechnikai munkahelyek Indiába történő kiszervezése ugyanis lerombolja azt a mítoszt, hogy a dolgozóknak nem kell félniük a globalizációtól. A kiszervezés apologétái ugyan máig hangoztatják, hogy a gazdag országok csak alacsony képzettségű - például textilipari - állásokat veszítenek el, például Kína javára, aminek valójában jó dolognak kellene lennie, mert Amerikának arra kellene szakosodnia, amiben komparatív előnye van, beleértve a jól képzett munkaerőt követelő technológiát.

Ez az érv azonban már nem látszik meggyőzőnek. Amerika kevesebb mérnököt képez, mint Kína és India. Bár a fejlődő államok szakembereinek van némi hátrányuk a képzettségük vagy a lakóhelyük miatt, ezt több mint kompenzálja a jelentős bérkülönbség. Emiatt Amerika és a gazdag államok mérnökeinek és számítógépes szakembereinek vagy el kell fogadniuk egy alacsonyabb fizetést, vagy munkanélkülivé válnak, és másutt kell elhelyezkedniük, nyilvánvalóan alacsonyabb bérért.

Ha pedig Amerika jól képzett szakemberei nem tudnak ellenállni a kiszervezési hullám pusztításának, mi lesz azokkal, akik még kevésbé képzettek? Igen, Amerika fenn tud tartani egy versenyelőnyt, egészen a csúcson, például a műszaki áttörést igénylő kutatások körében (például új lézer feltalálásában). A jól képzett mérnökök és tudósok nagy részét azonban a "közönséges tudományok" területén foglalkoztatják, ahol a technológiát napról napra, apró lépésenként javítják, biztosítva a termelékenység hosszú távú növekedését. Márpedig ezen a területen egyáltalán nem világos, hogy Amerika hosszú távú versenyelőnye miként tartható fenn.

A kiszervezési vitából két fontos lecke adódik. Az első az, hogy a globalizációs kihívásokhoz alkalmazkodó Amerikának érzékenyebbnek kellene lennie a fejlődő országok bajai iránt, amelyeknek kevesebb erőforrásuk van a versenyben való helytálláshoz. Ha Amerika a viszonylag alacsony munkanélküliség és a szociális háló mellett szükségesnek érzi dolgozóinak és vállalatainak védelmét - akár a szoftveriparban, akár az acélgyártásban -, mennyivel indokoltabb ez a védelem a fejlődő országokban.

Másodszorra, Amerika számára most van itt az aggódás ideje. A globalizáció hívei továbbra is hangoztatják, hogy viszonylag kisszámú állás lesz kiszervezve. Természetesen vita folyik a tényleges számokról, egyesek azt állítják, hogy minden második munkahely erre a sorsra jut, mások szerint ennek lehetősége sokkal korlátozottabb. A hajvágás, mint sok más hasonló tevékenység, helyhez kötött például.

Ha azonban a tényleges számok még oly korlátozottak is, a folyamatnak a dolgozókra és a jövedelmek megoszlására drámai hatása lehet. A gazdasági növekedés ugyan fokozható, a dolgozók azonban rosszabbul járnak, és nem csak azok, akik elveszítik az állásukat. Az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény tíz évvel ezelőtti megkötése óta az átlagos reáljövedelmek az Egyesült Államokban ténylegesen csökkentek.

Ennek fényében ostoba dolog fejünket a homokba dugva azt állítani, hogy a globalizációval mindenki jobban jár. A folyamattal ma pontosan az a baj, hogy csak kevesek profitálhatnak belőle, a többség rosszul jár, hacsak a kormány nem vállal aktív szerepet a globalizáció menedzselésében és alakításában. A kiszervezésről most is folyó vitának ez a legfontosabb tanulsága.