Maastricht, Lisszabon vagy Dublin

n Ezzel a megközelítéssel több probléma van. A vázolt pálya hihetősége (ami nem azonos a hitelességével, főleg két elbukott előcsatlakozási program után) inkább negatív üzenetet hordoz: erre vagyunk képesek, többre nem. Hajlamosak vagyunk ugyanis - önmagunkat megtévesztő módon - összevetni a kritériumok teljesítésének társadalmi-gazdasági költségeit az euró bevezetése után kibontakozó pozitív hatásokkal. Az, hogy az euró magyarországi bevezetése milyen előnyös lesz, természetesen függ az oda vezető út végén lévő gazdaság állapotától, de leginkább attól, hogy azt követően az árfolyam- és kamatpolitika eszközétől megfosztott gazdaságpolitika milyen kereteket tud biztosítani az egységes piacon erős versenynek kitett gazdaságnak.

A maastrichti kritériumok egyfajta jogi feltételrendszert alakítanak, noha a 90-es évek első felében nyilván az akkor elsőként a majdani euróövezeti tagságra aspiráló országok helyzetét figyelembe vevő gazdasági megfontolások alapján születtek meg. Az akkori helyzetnek megfelelően próbálták az alkotók egy stabilitás- és növekedésorientált gazdaságpolitika sarokszámait, határértékeit rögzíteni. Ezek a megfontolások bekerültek egy csaknem megváltoztathatatlan szerződéses rendszerbe, a stabilitási és növekedési egyezmény pedig azt hivatott biztosítani, hogy egy ország az euróövezeti tagság elnyerése után se farolhasson ki büntetlenül a követelmények alól.

Ma már közhelynek számít, hogy az inflációs kritérium, mely szerint az áremelkedés üteme legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a 3 legjobb uniós (nem EMU-) tagország inflációs rátáját, sem jogilag, sem közgazdaságilag nem tűnik ésszerűnek, miután a felzárkózó országokban, nominális felértékelődéssel nem számolva, az infláció üteme több év átlagában nagyjából 1-2 százalékponttal meg kell hogy haladja az euróövezet átlagos inflációs rátáját. A magyar konvergenciaprogram ezért helyesen 3 százalékos inflációval számol 2008-ra, függetlenül attól, hogy az inflációs kritérium számszerű értéke a mérés időpontjában hogyan fog alakulni.

Az ERM II árfolyamrendszerben a legalább 2 éves stabil, feszültségektől mentes és hivatalos leértékelés nélküli tagság egy programot nem tud ígérni, csak feltételezni tudja azt, hogy e kritikus időszakban nem lesz olyan belső vagy külső sokk vagy piaci bizalomvesztés, amelyre az árfolyam jelentős és tartósabb kilengéssel reagál. Vagy azt, hogy a gazdaságpolitika (a költségvetés) nagyon gyorsan tud reagálni ilyen helyzetben.

S itt tűnik ki, hogy Magyarország kiinduló helyzete a többi hét kelet-közép-európai tagállamhoz képest kirívóan hátrányos, és ezt az elfogadott konvergenciaprogram meg sem próbálja orvosolni.

Magyarországon a legmagasabb az államadósság/GDP arány a 8 említett új tagország közül, amellett - és nem függetlenül ettől - a legmagasabb a hosszú lejáratú kamatláb (nevezetesen a tízéves államkötvények másodpiaci hozama). Az, hogy az adósságmutató (épphogy) a maastrichti 60 százalékos határérték alatt van, nem kielégítő. A relatíve magas államadósság korlátozza a fiskális politika mozgásterét, sebezhetővé teszi a finanszírozást, kiszorítja a vállalati szektort az alacsony megtakarítási rátával jellemzett hitel- és tőkepiacból. Az államadósság szintje (a magas államháztartási hiány és a nagy jövedelem-újraelosztási mérték mellett), valamint e felsoroltak kapcsán a konvergenciaprogram ambiciózusnak nem nevezhető mérséklési pályája azt jelenti, hogy Magyarország számára az euró átvételéhez vezető utat és az ezt követő időszakot nem fogja jellemezni egy erőteljes felzárkózás, mert ehhez a maastrichti kritériumok "épphogy" teljesítése nem elégséges.

Figyelmeztető tanulságokat lehet levonni abból, hogy Portugália óriási erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a kritériumok "épphogy" teljesítésével az első körben bekerüljön az eurózónába, viszont azóta a kisebb alkalmazkodóképességből fakadó reálgazdasági költségek (alacsony növekedés, magas munkanélküliség) miatt felzárkózási deficitet halmozott fel. Ezzel szemben a sokak által áhított írországi fejlődést erőteljesen csökkenő állami újraelosztás, államháztartási többlet, 6 év alatt 64 százalékról 32 százalékra csökkenő államadóssági arány kísérte. Mindez egy - a maastrichti kritériumok teljesítését az euró bevezetését követően is folytató - gazdaságpolitikai pályán. Ez az az ambiciózus felfogás, ami teljes mértékben hiányzik a magyar konvergenciaprogramból.