Újragondolt uniós feladatok

Ünnep és EUfória múltával Brüsszelben és a most már 25 tagállam fővárosában az élet visszatér a szokásos medrébe, választott és kinevezett képviselők, fizetésért dolgozó alkalmazottak és az Európai Unióval hivatásszerűen foglalkozó megfigyelők ismét a közösség folyó ügyeire koncentrálnak. S e mondat rögtön korrekcióra is szorul: "szokásos meder" és "folyó ügy" már nem érthető úgy, mint akár csak egy hete; éppen a tizenötös kör huszonötszögesítése léptet mindent új mederbe, láttathat minden ügyet újszerű fénytörésben.

Már most sejthető, hogy menthetetlenül avíttnak, ókonzervatívnak fognak mutatkozni azok a régi tagállami politikusok, akik nem akarnak tudomást venni a vastagon megünnepelt, "még soha ilyen nagy létszámú" bővítéssel együtt járó változás minőségéről, s ugyanilyen mértékben hatnak majd nevetségesnek azok az újak, akik azt találnák hinni, hogy az ő egyetlen fecskeségük hozta el a nyarat. Csak egyetlen példa: a tizenötös unióban 24 300 euró a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP, míg a huszonötösben 18 840 (húsz híján a mai görög Ciprus átlaga) - a régi adat az élvonalságot jelezte, az új azt mutatja, hogy vannak még fejlődési lehetőségek. A régi az USA-val és Japánnal (Svájccal és Norvégiával) való gazdasági egyenrangúságot érzékelteti, az új az ugródeszka ausztráliai és kanadai (izraeli és szingapúri) szintjét.

Különösen az úgynevezett lisszaboni agenda és az alkotmányozás szempontjából jelenthet fokozott erőfeszítést az új időszámítás, de érthető ez az eurózóna ugyancsak várható bővítésének előkészítésére és a közösség még mindig amorf külpolitikájára, ami elsősorban az Egyesült Államokkal fenntartott közösségi szintű kapcsolatot jelenti - legelsősorban is annak tudatosítását Washingtonban, hogy bizonyos körülmények között nem egyes európai államok a partnerei, hanem az Európai Unió -, hogy csak négyet emeljünk ki az együgyűséggel aligha vádolható unió programjai közül.

Lisszaboni agendán azt a célkitűzést értjük, hogy az EU 2010-re a világ legversenyképesebb régiójává váljék. A versenyképesség egyik fő kritériuma az egy főre jutó GDP, de legalább ennyire az, hogy milyen a bővülés dinamikája. Amennyit rontanak az új tagállamok az első mutatón, annyit javítanak a másodikon. Csatlakozásunk azonban nem módosít az EU egyik távlati alapproblémáján, a népesség elöregedésén és csökkenésén, ami mindenképpen árt a versenyképességnek. A lisszaboni célok jegyében így az EU-nak sürgősen felül kell majd vizsgálnia teljes bevándorlási politikáját, s a világ többi régióitól őt megkülönböztető szociális irányultsága szemszögéből esetleg magát a lisszaboni agendát is - ha már aligha teljesíthető.

Az alkotmányozás kívülről sokáig úgy tűnt föl, mint egy olyan újabb gumicsont, amire hivatkozva el lehet halasztani a csatlakozásra váró országok befogadását. Minél közelebb került azonban a tényleges felvételi dátum, annál világosabbá vált, hogy huszonötös körben valóban nem lehet a dolgokat úgy intézni, ahogyan azt egy hattagú klubra eredetileg kitalálták. De kiderült még valami: szükség van az unióban egy olyan abszolútumra, amelyre hivatkozva kivédhető, megakadályozható minden, a lényegtől - a szabadpiactól és a jogállamiságtól, a demokráciától és az emberi jogok tiszteletben tartásától - elvezető fejlődési irányzat. Képletesen szólva: legyen mire esküt tenni. A sok diktatórikus tapasztalatot megért új tagállamokban ez nem szorul külön magyarázatra, s ehhez képest minden alkudozás kicsinyesnek tűnhet.

Ami stabilitást politikailag kölcsönöz az uniónak az alkotmány, azt biztosítja gazdaságilag a közös pénz, az euró. Nem véletlen, hogy míg Nagy-Britanniának még módja van válogatnia (de ez távlatilag a közösséghez való tartozás megítélését is jelenti), addig az új tagoknak már a felvételi szerződésükben is benne van a kizárólagos valuta átvételének távlata. Ami nem jelenti azt, hogy ne kellene itt is megfelelni bizonyos konvergenciakritériumoknak, melyek esetlegesen tartós nem teljesítése szintén vonhat maga után kedvezőtlen következményeket. Azt kellene csak újragondolni, hogy ugyanazokat a feltételeket kell-e számon kérni a fellendülés, mint a recesszió időszakaiban.