Versenyhátrányban a hazai befektetők

Sok, önnel egykorú vezető esetében a vállalkozás kényszer volt, meg kellett menteni a munkahelyet,

a gyárat, amit felépítettek. Önnél is ez volt a motiváció?

Nem volt kényszer, a Dunaferrnél dolgoztam, a kereskedőház vezérigazgatója voltam, jól éreztem magam. Tudatosan nem akartam tovább az állami iparban maradni, mert nagyon politikafüggő, nagyon konjunkturális elemek döntik el, hogy kit mire tartanak, nem pedig a teljesítmény, s az akkori véleményemet azóta megerősítve látom.



Volt más alternatíva, mint az alumíniumipar?

Lehetett volna más irány is. Maradhattam volna a tanácsadó szakmában, hiszen 1993-94-ben a saját vállalkozásomban dolgoztam, de a tanácsadásnál többet szerettem volna. A másik elágazási pont az üvegipar lett volna. Egy volt tankörtársammal volt egy eredményes akciónk: az Orosházi Öblösüveggyár csődből való kivezetése és reorganizációja. De a szakmai biztonságérzet mégis a kohászathoz húzott.

A Mal Rt. és az aluipar privatizációjában ugyancsak komoly szerepet vállaló Altus között voltak egyeztetések, hiszen tulajdonképpen ez a két csoport osztotta fel a Hungalut?

Nem, mert nem is ismertük egymást, csak a Bakonyi Bauxitbánya Kft. privatizációjakor találkoztunk. A bányánál az volt az elképzelés, hogy azok juthassanak tulajdonhoz, akik timföldet gyártanak. Az Altus akkor már túl volt a Mosonmagyaróvári Timföldgyár Rt. privatizációján, amit a menedzsmenttel közösen vásároltak meg.



Szakmai körökben sokat vitatott volt az ajkai timföldgyártás helyzete. Amikor az szinte veszett fejsze nyele volt, miért kellett a Malnak?

Addigra az inotai kohót már sikeresen működtettük, tulajdonosok voltunk a bányában, mindenki sejthette, hogy vertikális ambícióink vannak, és 1997 tavaszán a leválasztott ajkai fémgyártóüzemet is mi vettük meg. Látszott, hogy nemcsak a primer, hanem a szekunder gyártásban is vannak elképzeléseink. A szakma nem hitte el - sokan még ma is kételkednek benne -, hogy ezt a hatalmas fölösleges kapacitást meg lehet menteni. Világosan kell látni, hogy miközben Ajkának 300 ezer tonnás kapacitása van, 60-65 ezer tonnát visz el az inotai kohó. Ezenkívül volt némi speciális timföldgyártás, nem sok, elég gyenge árakon, bizonytalan piacokkal. Ráadásul ugyanebben az időben, tőlünk függetlenül, mások újraindították a korábban leállított almásfüzitői timföldgyárat. A Norsk Hydro, az addigra általa már megvásárolt szlovákiai, zsiári kohót innen tervezte ellátni alapanyaggal, ami halálos lett volna ránk nézve. Másrészt az ő árelképzeléseibe nem fért volna bele az inotai ellátás. Számunkra létkérdés volt, hogy egy olyan koncepciót és pályázatot tudjunk összeállítani, amivel mi nyerünk. Óriási fejlesztési deficit volt jellemző Ajkán, hiszen korábban csak a kohászati timföld felé fejlesztettek, miközben a legközelebbi kohók nagyon messze voltak.



Mi volt a megoldás ebben

a helyzetben?

Azzal kezdtem, hogy az új vezetéssel elmentünk a három legnagyobb vevőnkhöz, azokhoz, akik párhuzamosan versenyeztették Almásfüzitőt és Ajkát, és elmagyaráztuk, mi az elgondolásunk. Hosszú távú szerződéseket tudtunk kötni, amelyek alapján lehetett a bankoknál bizalmat szerezni, lehetett fejleszteni, s elindult a speciális timföldgyártás felfuttatása Ajkán, s mára a nem kohászati timföldek európai piacán 15 százalékos piaci részesedése van, zeolitokban pedig kilencszázalékos. Az elmúlt kilenc évben egyébként összesen 15 milliárdot fordítottunk fejlesztésre, ennek zömét Inotán a technológia korszerűsítésdére. Sokszorosára növeltük a kapacitást, és a minőségi gyártásban is növeltük a jelenlétet.



A korábbi magyar sikerágazat

állapota meglepte, amikor úgymond birtokon belülre kerültek?

Igen, mert igaz, hogy az aluipar húzóágazat volt, de a rendszerváltásból eredő változásra egyáltalán nem volt felkészülve. A hozzáadott érték 1998-ban is még csak 2,8 milliárd volt, 2003-ban viszont már 7,5 milliárd. Volt egy hatalmas felesleges létszám, elavultak voltak a termelőeszközök, nem volt meg a vertikális összhang, a bányászatban és a timföldgyártásban különösen nagy feleslegek voltak. A magyar alumíniumipar és bányászat ugyan nagyon ígéretes volt, de csak a KGST-s munkamegosztásban. A hatalmas eredmény jó részét elvonták, ami maradt, azt meg a bányászat és a timföldgyártás volumenének növelésére kellett fordítani. Egyedül a székesfehérvári könnyűfémmű és a mosonmagyaróvári timföldgyár volt megfelelő műszaki állapotban, a többiek nem, ezért első számú feladat volt a nagyobb hozzáadott érték irányába elmozdulni, amely program változatlanul tart. Másrészt ma nem lehet tudni, hogy a kohóval meddig lehet számolni, ez elsősorban a villamosenergia-piac alakulásától, az energiabeszerzési lehetőségektől függ.



Mi lehet ennek a következménye?

Inotán fel kell készülni, hogy vásárolt fémből is eredményesen tudjunk termelni. A jelenlegi áramárak mellett csoda, hogy működtetjük a kohót, illetve keresztfinanszírozunk, mert az ajkai eredményünket teljes egészében az inotai kohóra fordítjuk. Még legalább másfél év kell Inotán, hogy vásárolt fémből is tudjunk működni. Az ajkai timföldgyártásnak viszont hosszú távon megvan a jövője a spectimföldpiacon. Most mindent annak érdekében teszünk, hogy a hazai bauxitbázist erősítsük. Új bányát kellett nyitnunk, ami a mai kutatási adatok alapján 2010 végéig biztosítja az ellátást úgy, hogy évente mintegy 200 ezer tonnát importálnuk Bosznia-Hercegovinából, négy bányából. Hamarosan bejelentünk egy bányaprivatizációt, már a befejező tárgyalásoknál tartunk. Az ellátás biztonsága megköveteli a tulajdonszerzést Boszniában, jóllehet mi vagyunk az egyetlen fizetőképes vásárló, de a politikai bizonytalanságot is figyelembe véve biztonságosabb a tulajdonszerzés. Hazai bázisból ma már nem biztosítható a timföldgyártás.



Mindez igen egyszerűen hangzik. Mennyiben volt valóban egyszerű, mennyire könnyítette meg a dolgot

a szabályozás, a magyar gazdasági környezet?

Két dolgot világosan látni kell. Egyrészt ebben az iparágban sohasem volt piacvédelem és soha nem volt támogatás. A meglévő termelés mellett zöldmezős beruházással létrehoztuk a Mal-MWK gravitációs öntödét, ahol az idén rövidesen befejezünk egy újabb 300 millió forintos fejlesztést. Ezekhez a lépéseinkhez kaptunk pályázati úton állami támogatást. Viszont az energiapiac az teljes kudarc, ott soha, semmilyen eredményt nem tudtunk elérni. A zsinórfogyasztók kiemelt kezelése a világon mindenütt természetes, minden versenytársunk hosszú távú szerződésekkel dolgozik, az áraik fele, harmada a miénknek. Sem a nyitáskor, sem a tarifamódosításkor nem tudtuk az érdekeinket érvényesíteni.



Miért nem volt vajon elég erős a TVK, BorsodChem, Dunaferr, Mol, Mal nagyfogyasztói csoport, hiszen ezek a magyar gazdaság legnagyobbjai?

Úgy tűnik, erősebb érdekek döntöttek. Azt gondolom, ez egy következmények nélküli ország. Ismert, hogy mi történt a tavaly őszi villamosenergia-import kapacitásaukción. Olyan szabályozást lehetett csinálni, hogy spekulánsok kezébe kerültek a kapacitások. Ez nekünk azt jelentette, hogy egy rendkívül jó, megawattóránként 26 eurós cseh ajánlattal nem tudtunk élni, a partner elállt, mert nem fértünk hozzá a nemzetközi hálózathoz. Azt tanácsolták a minisztériumban, az energiahivatalban, hogy induljunk a havi aukción, amikor ez egy folyamatos üzem. A következményeket mindig azok viselik, akik ebben az országban még működtetnek valamit. Másrészt olyan a szabályozás, ami az állandó áremelés irányába hat. Harmadrészt, hol van a fizikai felkészülés a piacnyitásra, nem bővítették az importkapacitásokat, az erőműveket sem korszerűsítették. Azok, akik azt hirdették tíz évvel ezelőtt, hogy a privatizáció a villamosenergia-iparban mindent megold, az erőműpark 60-70 százaléka 10 év alatt megújul, ma is a parancsnoki hídon állnak. Sikerült egy olyan piacot létrehozni, ami nem piac.



A nem létező árampiactól eltekintve mennyire kiszámítható

a környezet?

Nagyon hektikus a környezet. A termelésünk 75 százalékát exportáljuk, fele-fele arányban dollárban, illetve euróban. Az euró még kiszámíthatóbb. Ki gondolta volna, hogy a dollár mélyrepülése ilyen sokáig tart? Rendkívül nehéz volt az utóbbi két évben gazdálkodni, a nagy nyereségünk el is tűnt, de azért a kedvező eredményt megtartottuk. Hihetetlen alkalmazkodásra volt szükség. Azt remélem jobb és kiszámíthatóbb lesz a gazdálkodási környezet. Látok kedvező jelenségeket, remélem a forint kurzusa is megnyugszik, ez nagyon kellene mindenkinek, hogy a dollár erősödjön az euróhoz képest. Csökkenni kellene a magas kamatoknak, nem beszélve a magas helyi iparűzési adóról, a magas bérmelléköltségekről, mert ezekről hallani unos-untalan, de ezek is komoly versenyhátrányt jelentenek a konkurenciával szemben.



Mi kell ahhoz Magyarországon, hogy egy ágazatnak, vagy csoportnak komoly lobbiereje, befolyása

legyen?

Ha visszatekintek a tizenegynéhány évre, külföldi tulajdonúnak kellett volna lennünk, akkor biztosan jobban ment volna. Ma már a politika is kezdi felismerni, hogy a magyar tulajdonú vállalatoknak is fontos szerepük van, csak már nem tud lehetőséget adni, mert az uniós csatlakozás okán ki kellett irtani például a közbeszerzésből a tízszázalékos magyar árelőnyt. Én például a lobbierőt azon mérem le, ami a villamosenergia-iparban történt a sok retorika mellett. Amit elmondtam, egy rémtörténet, és ez tizenöt éven át tartott. A mi lobbierőnk nem vethető össze a külföldi befektetőkével, akik a villamosiparban bevásároltak. Úgy gondolom, lett volna ebben az országban lehetőség egy markáns nemzeti tulajdonú nagyvállalkozói réteg kialakítására, aki fejleszt, erején felül foglalkoztat, nemzetközi méretekben bővül, nem fut el a pénzével. Elsősorban a politika nem volt partner ebben. Mára sokkal nyilvánvalóbb, hogy másképp is lehetett volna csinálni, de félek, késő.