Maguk keresnének partnert a takarékok

Azzal, hogy az integrált takarékszövetkezetek többségi tulajdont szereztek a Takarékbankban, ismét működik magyar többségi tulajdonú kereskedelmi bank a piacon. Mekkora esélyt lát arra, hogy kizárólagos magyar tulajdonú bankunk is legyen?

A takarékszövetkezetek belátható időn belül a mostaninál nagyobb tulajdoni hányadban kívánják birtokolni a bankot, ami elvben nem zárja ki a kizárólagos tulajdonlást sem. Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert a százszázalékos tulajdonlásnak lehet, hogy van ésszerű alternatívája: például az európai szövetkezeti bankokkal célszerű lehet stratégiai együttműködést kötnie a magyarországi Takarékbanknak is, ami nem egy szereplővel, hanem több szövetkezeti bankkal jelentene szolid tulajdonosi összefonódással járó kapcsolatot. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a DZ Bank három évre még jelezte befektetői szándékát a Takarékbankban, amit nekünk a szindikátusi szerződés értelmében tiszteletben kell tartanunk. A takarékszövetkezetek szándéka mindenesetre az, hogy legyen nemzetközileg is elismert stratégiai szövetségesük, még akkor is, ha ez csak tulajdonláson keresztül megoldható.



A bankrendszer az egyik legsikeresebb évét zárta 2003-ban, a Takarékbank mérlegfőösszege viszont csökkent a megelőző esztendőhöz képest. Mi áll ennek a hátterében?

A Takarékbank mérlegfőösszegében meghatározó részesedéssel vannak jelen a takarékszövetkezeti kapcsolatok: az integráció tagjai sikeresen működtek 2003-ban, ám a megtakarításaik viszonylag kis részét vitték át a bankhoz, hiszen azok zömét - a kedvező lehetőségeknek köszönhetően - hitelben helyezték ki. Másrészt az I betétnek nevezett állomány, amely az integráció betéteiből jelentős összeget képviselt a Takarékbank könyveiben, nem nőtt, hanem inkább mérséklődött amiatt, hogy a jegybanki kamat körüli bizonytalanság a forráshasznosítás oldaláról kicsit megijesztette a Takarékbankot. E két fő tényező mellé társult még az a körülmény, hogy a Németországban érződő recesszió a német tulajdonost arra ösztönözte, hogy többször figyelmeztesse a Takarékbank menedzsmentjét is a várható kockázatokra. Sokat foglalkoztak a banknál a takarékszövetkezetekkel kötött szerződéssel is, amelynek következtében picit kevesebb erejük maradt a kereskedelmi banki tevékenységre.



Az integrált takarékszövetkezetek öt-hat éve stabilan húsz százalék körüli növekedést produkálnak. Meddig tartható ez a dinamika?

Úgy vélem, hogy ez a növekedési ütem egy-két éven túl nem valószínű, hogy tartható: eddig tart ugyanis az az időszak, amíg a földrajzi piacnak van még pénzügyi szolgáltatásigénye, tehát még kicsiny szolgáltatásbővülés is viszonylag gyors előrehaladást, illetve növekedést eredményezhet. Amint a földrajzi piac bővülésének lehetősége megszűnik, csak minőségi, illetve helyi verseny útján tudunk bővülni, amely a korábban megszokott dinamikát valamilyen mértékben mindenképp lelassítja majd. Még látok viszont egy területet, amely növekedési pályát adhat a következő két évben, vagy talán tovább is: a lakosság jelentős részének továbbra sincs bankszámlája, tehát bevételei is készpénzben érkeznek, és a kiadásait is így bonyolítja. Tekintettel arra, hogy ezek a rétegek a kistelepüléseken, azokon belül is az apróbbakban élnek, a takarékszövetkezetek számára potenciális ügyfeleket jelentenek. Persze az előrejutás szempontjából az is előnyös lenne, ha a kártyás vásárlás könnyedebben megoldható volna, hiszen csak az jelent igazán készpénzkímélő megoldást. Ennek viszont az egyik, nem lebecsülendő akadályát jelenti, hogy a terminálok üzemeltetésében - elsősorban adózási szempontok miatt - maguk a kereskedelmi egységek sem érdekeltek.



A devizahitelek gyorsan terjednek a piacon, ami vélhetően nem hagyja hidegen az önök ügyfélkörét sem. Azok a szereplők, akik eddig nem jelentek meg deviza alapú lakáshitellel, kétféle álláspontot hangoztatnak: vagy teljesen elutasítóak, és a kockázatokat hangsúlyozzák, vagy azt mondják, hogy - bár nincs ínyükre a devizahitel - előbb-utóbb kénytelenek lesznek lépni. A takarékok melyik csoportba tartoznak?

Egyértelműen a másodikba: nem akartuk csinálni, de kénytelenek leszünk, mert nem biztos, hogy meg tudjuk győzni az ügyfeleket arról, hogy helyesebben járnak el, ha forinthitelt választanak. Ha valaki csak azt látja a televízió összes csatornáján, hogy több százalékponttal olcsóbban juthat hitelhez, könnyen lehet, hogy meg sem lehet győzni a forint alapú kölcsönök előnyeiről. Természetesen készülődünk a feladatra, és több jó megoldás is kínálkozik, például a bankon keresztül mi is elindulhatunk a versenyben. Mi több, azt is megtehetjük, hogy a Takarékbank átveszi a kihelyezési limithez már közelítő takarékoktól a jó hiteleket, és ők a frissen kínálkozó lehetőségek birtokában elindulhatnak az új típusú termékekkel.

Arra viszont hangsúlyozottan ügyelnünk kell, hogy a lakásfinanszírozási ügyekben se menjünk túl az ésszerű mértéken. Bármennyire is "húz" a piac, az a célszerű, ha az ingatlannal összefüggő ügyletek zömmel speciális hitelintézeteken keresztül bonyolódnak le. Nem egészséges tendencia ugyanis az, amikor egy univerzális banki tevékenységet végző piaci szereplő a hitelportfólió nagy részét hosszú lejáratú, ráadásul ingatlan alapú irányba viszi el.

Az utóbbi hetekben sorban állnak elő a bankok az uniós pályázatokhoz kapcsolódó szolgáltatáscsomagjaikkal, és ez alól nem jelent kivételt a takarékszövetkezeti szektor, illetve a Takarékbank sem. Ebből a tortából mekkora szeletet szeretnének kihasítani?

A hazai versenyben kieső plusznövekedést lehet, hogy pótolhatjuk az uniós közvetítő szerep erősítése révén. Ez az előny megint egy kicsit földrajzi helyzetünkből adódik, de ez az unióban természetes, hiszen alapelv, hogy az végezze a pénzügyi közvetítést, aki az ügyféllel rendszeres kapcsolatban áll. Ettől komoly előnyt várok, hiszen az agrártámogatásoknál - többekkel együtt - a takarékszövetkezeti formáció már bebizonyította, hogy az ilyen esetekben rendre az ügyfél közeli hitelintézet nyeri meg a lehetőségeket.



A takarékokkal kapcsolatosan mindig visszatérő téma a tőkehelyzet: évről évre egyre kevesebb tagú az integráció, az egy szövetkezetre jutó saját tőke folyamatosan nő, de még mindig bőven akadnak teendők. Véleménye szerint mikorra mondható majd el, hogy teljesen rendeződött a kérdés?

Az integráción belüli tőkeegyesítési folyamatoknak 2010-ig be kell fejeződni. Ez ugyanakkor fokozatos, és nem erőszakolt befejezést jelent, amely nem igényel drasztikus beavatkozást. Hozzáteszem: a tőkeegyesítések túlnyomó többsége már üzleti megfontolásból, és nem törvényi előírások miatt, kényszerből történik majd.



Az önkormányzati piacon nagyot léptek előre, hiszen már több mint ötszáz számlavezetőjük van. Növelhető még ez a piaci részesedés?

Szeretnénk - kistérségi szerepvállalásunk okán - még egy nagyot ugrani ezen a területen: a mostani 513-hoz képest ezer körüli önkormányzat megszerzését tűztük magunk elé. Ezzel azt szeretnénk elérni, hogy a kistérségekben olyan mérvű társadalmi beágyazódottságunk legyen, hogy ne lehessen többé kérdés, hogy a kistérségben a helyben elérhető pénzügyi szolgáltató kicsoda.



A takarékszövetkezetek pozícióira folyamatosan pályáznak más szereplők is: az Erste Bankról például nemrég szivárogtatták ki, hogy kiszervezné a Magyar Posta pénzforgalmi üzletágát. Ezt az Erste cáfolta, mondván, hogy csak a posta és a Postabank közötti együttműködési szerződés meghosszabbításáról tárgyalnak. Noha vélhetően az utóbbi változat a helytálló, az sem túl kellemes a takarékoknak.

Az ügy mindenképpen érdekes. Ha olyan szerződés húzódik meg mögötte, amely összefügg a Postabank privatizációjával, és előnytelen a takarékok számára, akkor versenysemlegességi szempontból alaposan át kell vizsgálnunk. Ha viszont versenykörnyezetben történik a dolog, állunk elébe, éppen az elhelyezkedésünk és a földrajzi pozíciónk okán. De ha ez adminisztratív eszközökön keresztül próbálna megvalósulni - például úgy, hogy valakik ügynöki tevékenység végzésére kapnak jogot, mások meg nem -, nekünk hatalmas hátrányt jelentene, ami nem megengedhető. Mi tehát itt is azt mondjuk: nem lehet, hogy valakik számára indokolatlanul lejtsen a pálya úgy, hogy közben a kis tételekkel, tranzakciókkal mi bánunk országosan. Még egyszer hangsúlyozom: a tiszta versenyhelyzettel viszont bármikor hajlandók vagyunk szembenézni.

A magyarországi bankpiac majdnem minden szereplője vizsgálgatja annak lehetőségét, hogy kit tudna megvásárolni, netán őt kinek adja majd el a tulajdonosa. Gondolom, akadnak jelentkezők a takarékokra is, hiszen hálózatuk és a lakossági piacon meglévő, nem elhanyagolható részesedésük kívánatos célponttá teszik őket.

Biztos vagyok benne, hogy sok ilyen jelentkező akad, ami az integráción belülről jövő jelzésekből is jól látható. Személy szerint én egyetértek azzal a megállapítással, amit Király Júlia tett nemrégiben épp az önök lapjában: ennek lényege az, hogy a magyarországi lakossági piac utolsó 20 százaléka az, amit a takarékszövetkezetek birtokolnak, és ez hosszú távon csak úgy lesz tartható, ha valakikkel szövetséget kötnek.

Biztos vagyok abban, hogy ez igaz, ám úgy vélem, hogy az a helyes irány, ha nem a kívülről jövők gondolják úgy, hogy szövetséget kell kötni, hanem maguk a terepet megmunkáló takarékszövetkezetek. A lehetséges módszerek sorából a felvásárlást én kihagynám, hiszen ezt az európai gyakorlat sem igazolja. Az európai gyakorlat szerint az adott országban működő takarékszövetkezeti integrációnak helye van a terepen, ám Európában is keresi a szövetségeseit, hogy a multik ne vegyék meg, de mégis legyen stabil pénzügyi háttere, amivel együttműködhet. Ennek pedig két útja létezik: vagy a hazai mezőből érkező szereplő, vagy a nemzetközi szövetkezeti szektorból jövő nagy szövetséges. A hazai szövetséges belépése szerintem esetünkben kevésbé várható, hiszen túl kicsi ez az ország ahhoz, hogy belső felosztások történjenek. Valószínűbb tehát, hogy a takarékok számára több európai szövetkezeti bankkal - vagy azok szervezeteivel - történő együttműködés jelentheti a megoldást.