Emelni kell a tétet a kereskedelmi tárgyalásokon

Még jóval az 1999-es seattle-i WTO-tárgyalásokat kísérő rendbontások előtt felhívást tettem közzé egy valódi "fejlesztési forduló" összehívásáról, amely helyrehozhatná a korábbiak egyenlőtlenségeit. Annak idején a fejlett világ a maga domináns nagyvállalati és pénzügyi érdekei alapján határozta meg a napirendet, az pedig nem okozott aggályt, hogy a fejlődők is nyerhetnek-e a dolgon. Így a legutóbbi, uruguayi forduló nyomán a világ legszegényebb régiója, a Szaharától délre fekvő afrikai térség valójában rosszul járt.

Egy további következtetés optimista hangvételű volt: ha a jelenlegi forduló napirendjét a fejlesztés irányába vinnénk el, és ha a hatálybaléptetéshez, illetve az igazodás költségeihez segítséget kapnának, akkor a fejlődők sokat nyerhetnének. Ezzel kapcsolatban elemeztük, milyen reformokat kellene végrehajtani a nemzetközi kereskedelem rendszerében, hogy a fejlődők a legtöbbet nyerhessék a dolgon, a végkövetkeztetéseinket pedig egy alternatív napirendben foglaltuk össze.

A végkövetkeztetés nyilvánvaló volt: a fejlődő világban többen élnek mezőgazdasági termelésből, mint a feldolgozóiparból, ezért az agrárliberalizálást előkelő helyen kell szerepeltetni. Egy valóban nyereséget hozó mezőgazdasági reform azonban nem állhat meg az exportszubvenciók más támogatási formává való alakításánál, mert emezek tovább fokoznák a kibocsátást, amely az árleszorító hatása folytán ártana a fejlődő államok termelőinek. Az Egyesült Államokban a gyapottermesztőknek folyósított hatalmas szubvenciók például tükrözik Amerika rossz koncepcióját. Ennek a támogatásnak a kiiktatásával a Szaharától délre segíteni lehetne például 10 millió gyapottermesztőn, és az amerikai adófizetők is nyernének rajta, csak az USA gazdag gyapottermesztői veszítenének évente 3-4 milliárd dollárnyi támogatást.

A fejlődő államoknak emellett hozzáférést kell biztosítani az olyan, szakértelmet nem követelő szolgáltatások piacához, amelyekben komparatív előnyeik lennének, és amelyek nem szerepelnek a tárgyalások napirendjén. Ez a korábbi fordulók során sem került napirendre, mert az Egyesült Államok csak a pénzügyi szolgáltatások liberalizálását sürgette, ahol neki voltak komparatív előnyei.

Sokan említik, hogy a fejlődők számára milyen hasznos volt a tőkepiaci liberalizáció (bár ezt utóbb több tanulmány is kétségbe vonta). Ezzel szemben jóval nagyobb haszna lenne a nem képzett munkaerő szabadabb globális áramlásának (az ideiglenesnek is), ez azonban szintén nincs napirenden.

Vegyük továbbá az állami beszerzéseket. Az amerikai kormánymegrendelések legnagyobb tétele a katonai szállításokra irányul, amelyek körében az Európai Unió államai is csak korlátozottan tudtak teret nyerni. Vajon a fejlődő államoknak lehetnek céljaik ezen a területen? Nyilvánvaló, hogy ez a téma nem áll gondolkodásuk előterében.

A versenyszabályozás egy további példával szolgálhat. Verseny nélkül a vámok csökkentése csak azt jelenti, hogy tovább növekszik a monopolhelyzetben lévő importőrök haszonrése. A fejlődők számára azonban a legfontosabb a dömpingvámok alkalmazásának reformja. Mind az USA, mind az EU távol tartják

piacaikról a fejlődő országokból származó termékeket, arra való hivatkozással, hogy azokat a termelési költségek alatti árakon kínálják.

Miért akarna azonban bárki is veszteségesen eladni? Ilyesmi csak akkor ésszerű, ha az eladó arra számít, hogy monopolhelyzetet tud teremteni, amelyből a későbbiekben jelentős hasznot tud húzni. A valóságban kevés fejlődő ország van abban a helyzetben, hogy ilyen monopolhelyzetet teremtsen, emiatt a dömpingvádak többsége zavaros. Amint a tarifális korlátok csökkennek, a "tisztességes kereskedelemről" szóló tisztességtelen amerikai törvényeket egyre inkább használják kedvelt protekcionista eszközként. A visszaéléseket csak akkor lehetne felszámolni, ha a versenygyakorlat szempontjából a belföldi és a külföldi cégeket azonos módon ítélnék meg. Ezt a kérdést szintén a prioritás magas szintjén kellene kezelni egy valódi fejlesztési forduló során.

A Cancúnban folytatott tárgyalások összeomlása további lehetőséget adhat a mélyebb elemzésre. A gazdag országoknak már nem kell ugyanis aggódniuk, hogy a fejlődő államokat elveszítik a kommunizmus javára, ezért lehetőségük van a globális gazdasági rend újbóli meghatározására, ugyanazon elvek alapján, amelyeken ők felépítették sikeres nemzetgazdaságaikat: tisztességes verseny és társadalmi igazságosság. Ezt a lehetőséget az uruguayi forduló során elszalasztották, mert a fejlett államok a saját érdekeiket tolták előtérbe, a fejlődők rovására.

A 2001 novemberében elindított dohai körtárgyalási forduló más szellemben lett útjára indítva. Eléje azt a célt tűzték ki, hogy a kereskedelmet tegye a fejlett és a fejlődő világ közötti partnerség hordozójává. Sajnos azonban a fejlesztési forduló sokkal kevesebbet kínál a fejlődők számára, mint azt a neve sugallná.