Erős Európai Bizottság

A retorika szintjén a leendő portugál elnök céltudatosan indult. Dacára annak, hogy kész kívánságlista várta az EU meghatározó hatalmai részéről, konok határozottsággal félresöpörte - egyelőre - mindet, legyen bár szó adott országok által megkívánt bizottsági portfóliókról, avagy különleges hatáskörrel felruházott újabb posztok létrehozásáról. Egyszerűen közölte, hogy ezek eldöntésébe nem enged beleszólást, és egyúttal függetlenségét demonstráló kiállását felkínálta az Európai Parlamentnek, cserébe azért, ha az utóbbi kész felvállalni a politikai szövetséget a bizottsággal.

Hogyan is van ez? Adott a döntéshozó háromszög: az előkészítésért felelős Európai Bizottság, a szavazati joggal bíró EU miniszteri tanács, és az esetek többségében vele együttdöntési jogkörrel bíró Európai Parlament. Ha szó szerint vesszük a barrosói képletet, ő most arra készül, hogy a nemzetek feletti bizottságnak és a közvetlenül választott EU-parlamentnek politikai szövetségét állítja szembe a tagországokból álló miniszteri tanács nyomásával.

Vajon működhet-e ez? És főként: meddig lehet vele elmenni - a tagországokkal szemben? Általános vélekedések szerint elődei, Santer és Prodi - vélelmezhető személyiségi korlátaik mellett - mindenekelőtt azért váltak "gyenge elnökökké", mert a tagországok nem adtak a számukra akkora mozgásteret, amelyben tényleges szárnyaik nőhettek volna. Állhattak elő újabb kezdeményezésekkel, de ahol a tagországokon múlott a döntés, a felvetések holt papírok maradtak.

Valami, ami egészen másként történt Delors professzor esetében. Bizottsági elnökként egy évtized alatt emlékezetes módon csodákat ért el: egységes piacot, monetáris uniót, kül- és belügyi "pilléreket" és hasonlókat. Csakhogy ezeket sem ő "teremtette" - végül is hatásköre formálisan akkor sem volt nagyobb, mint ma -, hanem meg tudta nyerni a kulcsállamokat (mindenekelőtt a Kohl-Mitterrand tengelyt), hogy ők is akarják, nyomják, segítsék. Ezzel azonban óhatatlanul az ő személyének a súlya is mindjobban felértékelődött: tudni lehetett, hogy általa többnyire maga a "tengely" szól.

Delors tehát tagországi támogatásra - főként a német-francia lokomotívra - építette programját. (Tegyük hozzá: az akkori EP befolyása még csak töredéke volt a mainak.) Santer ilyen tagállami háttér nélkül mindenben magára maradt, miközben a megerősödő parlament - amit Santerék nem vettek komolyan - növekvő karmait éppen a brüsszeli testületbe mélyesztve demonstrálta, el is érve Santerék példa nélkül álló lemondását.

Barroso helyzete senkivel nem hasonlítható össze. Egyfelől a miniszteri tanácsban ma már távolról sem a francia-német tengelyen múlik minden. Az alkotmányos vitákban viszont együtt maradó politikai erőként tudott megjelenni a "kicsik" ad hoc koalíciója. Az új bizottsági elnök adott esetben éppen úgy építhet helyenként rájuk - ami persze állandó kommunikálást feltételez, lévén, hogy sok kis szereplőt kell tudni megnyerni -, miként az időközben az ügyek nagy részénél társszereplővé előlépett parlamentre. Végül is ténykérdés, hogy az EP, ha akar, létfontosságú tanácsi döntéseknek is sokszor keresztbe tud feküdni.

Másfelől viszont ez sem ilyen egyszerű. Az Európai Parlament ma már sokszor inkább a nemzetek parlamentjének egyfajta ködös megjelenéseként viselkedik, ahol a honatyák inkább "nemzeti", mint pártszínek szerint szavaznak, lényegében megismételve a tanácsban zajló összecsapásokat. Azaz, Barroso játszhat arra, hogy stratégiai partnere lehetne az "erős bizottság" építésében a megnövekedett hatáskörű EP, de az egyes ügyek szintjén számítania kell arra is, hogy látszólagos szövetségesei magára hagyhatják, és felzárkóznak a tanácsi erővonalak mentén.

Egy biztos: a portugál elnök igazából nem tehetett egyebet, mint hogy visszautasítja a német meg a francia "tárcaelosztó" követeléseket. Ha ugyanis bemegy ebbe az utcába, azzal máris a "gyenge elnök" pozíciójából indul, akivel mindent le lehet nyeletni. A nagy kérdés most az, hogy ellenszegülése mennyiben idegeníti el tőle tartósan ezeket a meghatározó EU-országokat, illetve, hogy ennek esetleges kedvezőtlen hatását mennyiben sikerül majd semlegesíteni a többi lehetséges szövetségi vonalak mentén.