Meghalt a paktum, éljen a paktum

Számos kritika - amelyeknek sommás összegzését adta az Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi, sajnálatos módon "ostobának" nevezve a paktumot - ezekre a hiedelmekre vezethető viszsza. Az Európai Bíróság határozata fényében, amellyel a paktum Németország és Franciaország tavalyi mentességszerzési kísérletét követően új lehetőséget kapott az életben maradásra, ideje szembenézni a paktumról elterjedt hiedelmekkel, és eloszlatni őket.

Az első hiedelem szerint az euróövezet legelső tagjai már a kezdetek kezdetén elértek egy a GDP 3 százalékában megszabott deficitplafonon belüli kényelmes konvergenciaszintet, majd betartják középtávon a paktumban előírt költségvetési egyensúlyt vagy többletet. A valóságban azonban több tagországnak is éppen csak sikerült megütnie a mércét. Mindezt az állami beruházások csökkentésére és a rendkívüli adóemelésekre irányuló egyedi intézkedésekkel érték el, vagy a gazdasági fellendüléssel és csökkenő kamatlábakkal nyereség hullott az ölükbe. Ennél még tévesebb volt az a vélekedés, amely szerint valamiféle automatizmus biztosítja majd a paktumhoz igazodást. Nagyjából előre látható volt, hogy - hacsak át nem alakítják őket - a nagyvonalú társadalombiztosítási programok a lakosság öregedésével hamarosan aláássák majd egyes tagállamokban az előírások teljesítését.

A második hiedelem, hogy a paktum túlságosan rugalmatlan. Gyakran hallani az érvelést, hogy a deficitre megszabott korlát nélkül az EU tagállamai képesek lettek volna a konjunktúraciklusok hullámzásait tompító fiskális politika alkalmazására. A legtöbb tagállamnak azonban elegendő mozgástere van a deficithatáron belül az automatikus stabilizátorok működése, valamint egyéb diszkrecionális intézkedések számára. Ily módon a ciklikus ingadozások enyhíthetők, miközben a költségvetés hiánya a deficitplafon alatt marad. Ugyancsak téves az a feltevés, miszerint az országok anticiklikus gazdaságpolitikát folytattak volna a paktum nélkül. Valójában gyakran követtek prociklikus irányvonalat, már a paktum hatálybalépése előtt is: jobb időkben költekeztek, ínségesebb időszakokban visszafogták a kiadásokat. Egyébként is sok bizonyíték van arra, hogy megfelelő gazdaságpolitikai intézkedésekkel (melyek a transzferek, bérek és egyéb, nem termelő kiadások csökkentésére, valamint az adóalapok szélesítésére koncentrálnak, miközben alacsonyan tartják a határadókulcsokat) a kiigazítás elősegítheti a növekedést. Mindez szemben áll azzal az implicit feltevéssel, hogy a költségvetési kiigazítás elkerülhetetlenül visszafogja a növekedést, és recessziót idéz elő.

A harmadik fő hiedelem, hogy múlt év novembere óta - amikor Francia- és Németország rávette a többi EU-tagállamot arra, hogy a szabályok felrúgása miatt ne mérjenek rájuk szankciókat - a paktum megszűnt létezni. Az Európai Bíróság szabatos értelmezése a túlzott deficit eljárásra, s ezen belül a nem teljesítésért járó pénzügyi szankciók esetleges alkalmazására, természetesen pontot tesz ennek az érvelésnek a végére. Arra, hogy a paktum él és virul, nem kevésbé fontos bizonyítékot szolgáltat többek között az is, hogy egyes tagországokban hozzásegített a társadalombiztosítás és a munkaerőpiacok szerkezeti reformjának elindításához. Hosszú távon az ilyenfajta nyomás hatásosabb lehet, mint a szigorú bírságok vagy a vak ragaszkodás a törvény betűjéhez, visszafordítható egyszeri kiadáscsökkentésekből vagy ideiglenes adópótlékokból álló, rossz minőségű költségvetési konszolidáció megvalósításán keresztül.

A negyedik hiedelem azokra az új tagállamokra vonatkozik, amelyeknek az euróövezethez történő csatlakozási törekvései furcsának tűnnek laza költségvetési politikáik tükrében. A kiegyensúlyozott költségvetésű három balti állammal és Szlovéniával ellentétben, Lengyel-, Cseh- és Magyarország költségvetési deficitje nagyjából kétszerese az értékhatárnak. Ezekben az országokban számos politikus abban a hitben él: mire készen állnak majd a csatlakozásra az ERM II rendszerben megszabott árfolyamsávhoz, a maastrichti kritériumok már annyira felhígulnak, hogy tolerálják az ilyen költségvetési kilengéseket. Ez különösen veszélyes hiedelem, mivel egyértelmű jelek utalnak arra, hogy a deficithatárt szigorúan be fogják tartatni a tagállamokkal, különösen azokkal, amelyeknek államháztartási hiánya krónikusan magas. Ugyanilyen téves azoknak a meggyőződése, akik halogatnák az euró bevezetését, mert úgy vélik, a deficithatár csak az euróövezet államaira vonatkozik. Valójában a paktum (a pénzügyi szankciók kivételével) teljes egészében valamennyi tagállamra kiterjed.

Ezekkel a hiedelmekkel ellentétben tény, hogy a paktum az EU makrogazdasági politikájának sarokköve. Valószínűleg technikai finomításra szorul még a középtávú adósságcsökkentés irányába történő hangsúlyeltolódás, az intézkedések minőségértékelése, a fellendülés időszakában kötelező többletképzés stb. tekintetében. Ennek ellenére a paktum továbbra is hasznos felügyeleti eszköz, hiszen a költségvetési politika továbbra is a tagállamok saját hatáskörébe tartozik. E tekintetben a paktum jelentősége nem hangsúlyozható eléggé. Kanada, Svájc vagy az Egyesült Államok szövetségi vezetése alá tartozó kormányok esetétől eltérően az EU-nak nincs hiteles, az egész unióra kiterjedő, pénzügyi kisegítést kizáró rendelkezése ("no-bailout" provision), és ezáltal tagállamai nincsenek kitéve közvetlenül a piac fegyelmező erejének.

(A cikk hosszabb változatát 2004. július 15-én közölte a The Wall Street Journal Europe)