Támadás a brit rabatt ellen

n Ami magát az elhíresült rabattot (valójában: a brit kasszának még Thatcher által kijárt közösségi költségvetési viszszatérítését) illeti, brit részről eddig mindig idejekorán újra és újra eltökélten leszögezték, hogy bármit hajlandók megvitatni, kivéve a visszatérítést. Az érinthetetlen. Ez a recept még 1999-ben, a jelenleg hatályos pénzügyi periódust megelőző viták idején is működött, jóllehet, akkor már nagyon rezgett a léc. De azt is látni lehetett, hogy alighanem tényleg az utolsó olyan alkalom volt, amikor Tony Blair is még azzal mehetett haza, hogy hiánytalanul megvédte a "thatcheri örökséget".

Merthogy közben megváltoztak a körülmények. A Vaslady 1984-ban Fontainebleau-ban még valóban mondhatta, hogy csak a "pénzét" kéri vissza. Akkoriban az EU-kilencek sorában a brit GDP az utolsó előtti helyen állt, miközben a brit költségvetési befizetés volt a második legnagyobb. Felhajtották azok a körülmények, hogy a befizetések nagy részét a vámok meg az áfa megosztott hányada alkotta, ami a korábbi birodalomból tekintélyes importtal rendelkező briteket valóban irdatlan menynyiségű befizetéssel sújtotta. Mindeközben arányaiban sokkal kevesebbet tudtak csak visszaforgatni a közös kasszából, lévén, hogy akkoriban a közös kiadások 70-80 százaléka még a mezőgazdaságra ment, ahol viszont a fejlett brit agrárszektor sokkal kisebb igénynyel léphetett csak fel.

Mindez ma már a múlt. Az egymást követő GATT- és WTO-tárgyalásoknak hála a vámok súlya folyamatosan viszszaszorulóban van. A közösségi áfabefizetés a 80-as évek rekordszintű 1,4 százalékáról 2002-től alig a felére, ez évben pedig már csak 0,5 százalékra zsugorodott, és szinte egyöntetű a vélemény, hogy hosszabb távon a legjobb lenne teljesen megszüntetni. A közösségi kiadások oldalán eközben évről évre faragták a mezőgazdasági kiadásokat, mindaddig, hogy ugyancsak a most szerdán esedékes európai bizottsági költségvetési javaslatban - az EU történetében először - már nem is az agrárrubrika tartalmazza majd a legszámottevőbb kiadási tételt. És persze már tizenötös körben sem volt igaz, hogy a brit GDP lenne a második legkisebb. Akadnak viszont olyan új, aránytalanul nagy nettó befizetők, akik az időközben az ő nyakukba került terhek további cipelésére nem készek többé, s ezért ők is "rabattért" kiáltanak. Egyszóval semmi sem ugyanaz.

Az elmúlt évek-évtizedek annyit megtanítottak, hogy önmagában a brit visszatérítés feladását - belpolitikai öngyilkosság nélkül - egyetlen szigetországi politikus sem tudja felvállalni. Ezért is, hogy a bizottsági papír voltaképpen nem a brit kedvezményt törölné el, hanem magát a visszatérítési mechanizmus tenné általánossá és - bizonyos túlfizetési szint felett - automatikussá valamennyi nettó befizető számára. Más kérdés, hogy az egésznek egyfajta plafont is szabnának, ami alá szorulva csökkenne a briteknek eddig jutott rész.

A nagy kérdés most már csak az, hogy mennyiben lesz kész és képes a brit politika leszerelni az amúgy is kőkeményen EU-ellenes honi vélekedést, midőn "az utolsó brit vívmány feladásáról" harsognak, avagy a rövid távú politikai érdek éppen hogy ezek élére állítja Blairéket? (Ütőkártya éppenséggel van London kezében: a bejelentett népszavazás az alkotmányról, s vele a fenyegetés, hogy a rabattvesztés szinte bizonyosan "alkotmányvesztést" is vetít előre, márpedig akkor mindenki megnézheti magát...) De vajon a mindezek hullámain várhatóan még inkább eldurvuló nemzeti érvelés - immár minden résztvevő által - a következő hónapok költségvetési alkuiban mennyiben roncsolhatja tovább a közösségi platformok kohézióját?

A kezdőrúgás szerdától immár adottság, a nagy játszma kezdetét veszi. De - minden látszat ellenére - nem a britek ellen, hanem általában egy új, közös eredményért. Lehetőleg öngólok nélkül?