Többletmunka a gazdagság ára?

n A mobilgyártás magyarországi áttelepítését tervező Siemens vezetői talán nem is gondolták, milyen beláthatatlan következményei lesznek annak, hogy munkaidő-megállapodást kötöttek két üzemük dolgozóival. A német sajtóban szinte naponta jelennek meg újabb és újabb javaslatok a 40-42 sőt 50 órás munkahétről, az ünnepnapok eltörlésének szükségességéről vagy éppen a hathetes szabadságidő egyhetes megkurtításáról.

Talán az unió bővítése volt az a fejlemény, amely arra visz sok német céget, hogy kenyértörésre vigyék a kérdést: vagy képesek csökkenteni otthon is a költségeket, vagy pedig kitelepítik a termelést. Különösen a munkaintenzív ágazatokban merülhet fel a menni, vagy maradni kérdése. A többletmunka azonos bérért olcsóbbá teszi a munkaerőt, és a maradás felé billentheti a cégek döntéshozóit.

A munkavállalók számára a kérdés úgy merül fel: lesz-e munkám, vagy sem. A BAT Freizeitforschungsinstitut szerint az emberek 83 százaléka az állása elvesztésétől tart Németországban. Ilyen körülmények között nem lenne meglepő, ha a Siemens mintáját követve másutt is sok helyütt alkuk születnének a kompenzáció nélküli hosszabb munkaidőről.

A szakszervezetek kétségbeesetten mondogatják, hogy egyedi alkukról és nem tendenciáról van szó. Szerintük felelőtlenség a 4 és fél milliós állástalanság árnyékában hosszabb munkaidőről beszélni, hiszen a többletmunka - rendkívüli esetektől eltekintve - végső soron elbocsátásokra vezet, és súlyosbítja a munkaerő-piaci helyzetet. Mások viszont 18. századbeli érvelésnek mondják ezeket a feltételezéseket. Messze az idő, amikor még azt lehetett mondani, megkétszerezi a munkaalkalmakat, ha lecsapjuk minden dolgozó fél karját.

A világ gazdagabb országait tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) minap megjelent éves munkaerő-piaci jelentése sem lát közvetlen összefüggést a munkaidő hossza és a munkaerő-piaci helyzet között. Hollandiában például rövid, az Egyesült Államokban hosszú a munkaidő, a munkanélküliség viszont itt is és ott is alacsony. A német autóipar a nyolcvanas-kilencvenes években igen rövid, esetenként négynapi munkaidővel tartotta meg dolgozóit. Sokkal fontosabb a rugalmasság - mondja a szervezet tanulmánya. Márpedig most a rugalmasság történetesen több munkát diktál Németországban.

Azokban az ágazatokban, amelyeknél a többletmunkáról tárgyalnak, általában exportra dolgoznak.

Németország tavaly 748 milliárdos árukivitelével a világ exportéllovasa volt, 24 milliárdot rávert a második helyen álló Egyesült Államokra, valamint 277 milliárdot a harmadik helyen álló Japánra. A német kivitel évről évre dinamikusan nő, és tartósan a gazdaság egyik erőssége.

A többletmunkával olcsóbbá tett német exporttermékek kelendőbbé is válhatnak, ami végső soron akár újabb dolgozók felvételét, a jelenleg majd 10 százalékos munkanélküliség csökkentését hozhatja.

A hosszabb munkaidőnek egy teljesen más vonatkozása is van. A jelek szerint az Egyesült Államok nem azért olyan gazdag, és nem azért növekszik gyorsan, mert jóval termelékenyebb lenne, hanem azért, mert az amerikaiak többet dolgoznak. Az egy munkaórára és az egy dolgozóra jutó teljesítmény közel azonos Európában és az Egyesült Államokban. Csakhogy az Egyesült Államokban az OECD szerint egy foglalkoztatottra 1792 éves munkaóra jutott tavaly, Németországban pedig 1446 óra. Ráadásul az Egyesült Államokban a lakosság nagyobb hányada dolgozik, mint Németországban. Míg az OECD tagországaiban a munkaképes korú lakosság 65 százaléka van munkában (és a német érték is e körül van), addig az Egyesült Államokban ez az arány 71 százalék. Az utóbbi két évtizedben az amerikaiak egyre többet dolgoztak, a németek egyre kevesebbet. Az eredmény: az USA-ban az egy főre jutó GDP 37 800 dollár volt, míg a németországi ennek alig több mint kétharmada.

A németek, pláne, ha arra számítanak, hogy a többletmunka áldozata később többletjövedelemben is realizálódik, még mondhatják: csak bele kell húzni, és elérhetik az amerikai szintet, a magyarok már kevésbé. Magyarországon már most is körülbelül ugyanannyit dolgoznak, mint az Egyesült Államokban, az egy főre jutó GDP-ben mért gazdagságunk azonban az amerikainak még a harmadát sem éri el.