A harmadik iraki háború

A megfigyelők többsége - különösen a washingtoni adminisztráción belül - alighanem alaposan alábecsülte Muktada asz-Szadr ez év áprilisi "első felkelését" Kutban, illetve Bagdad síita negyedében, Szadrvárosban. Akkoriban az óceán túloldalán többségében olyan hivatalos vélemények láttak napvilágot, hogy az iraki síiták egy kisebbségét képviselő asz-Szadr, illetve a Mahdi hadsereg fellépése csupán a "síita külvárosok szegényeinek éhséglázadása", amolyan átmeneti jelenség, ami egy-két hónapon belül lecsendesedik. Az iraki helyi amerikai vezetés is lényegében így tekintett az ügyre: Paul Bermer a média kedvéért tárgyalgatott egy keveset a korábban megerősödni hagyott asz-Szadr-féle milíciával, majd törvényen kívülinek minősítette a harmincéves radikális iszlám vallási vezetőt. Az is várható volt, hogy a június végi iraki "hatalomátadást" követően számos iraki fegyveres csoport és mozgalom megpróbálja majd kikezdeni az Íjad al-Alawi vezette rendszert, amely - valószínűleg nem árulok el titkot - felkészületlen a hatalomgyakorlásra, különösen Irak belső biztonságának szavatolására. Sőt, továbbmenve: tudni lehetett, hogy az új iraki hatalom egyik legfőbb kihívója éppen asz-Szadr mozgalma lesz. Ráadásul időközben Muktada asz-Szadr az egyik legbefolyásosabb iraki politikai játékossá nőtte ki magát, aki - világosan jelezve erejét - e hét hétfőjén (közel egy héttel a harcok megindulását követően) éppen abba a nedzsefi mecsetbe hívott össze sajtókonferenciát, ahonnan síita vetélytársai korábban gyakorlatilag kitiltották.

Az események az mutatják, hogy az amerikaiak által támogatott Alavi-kormány - miként áprilisban a Bremer-adminisztráció is - az asz-Szadrral való konfrontációt választotta. Szerintem rosszul - két szempontból is -, de lelke rajta.

Nekem ugyanis egyrészt a jelenlegi iraki helyzet azt az algériai történetet juttatja eszembe, amikor az ottani "külvárosi lázadókat" 1992 januárjában végül az algériai hadsereg fosztotta meg választási győzelmüktől, nota bene: Amerika és az európai nagyhatalmak teljes politikai támogatásával. Csak úgy mellesleg jegyzem meg: az említett, véget nem érő algériai történetbe 1992-től napjainkig közel százhúszezer algériai halt bele. Persze nem állítom, hogy Irak Algéria lenne, vagy hogy Muktada asz-Szadr mozgalmának népszerűsége jelenleg akárcsak megközelítené az algériai Iszlám Üdvfront 1992-es népszerűségét.

Másrészt úgy vélem, ha az Alavi-kormány végül mégis asz-Szadr mozgalmának felszámolására törekszik, akkor azt semmiképpen ne az amerikaiak kezével, az amerikaiak háta mögé bújva tegye. Több szempontból se: részben, mert így esélye se lesz arra a jövőben, hogy az irakiak ne Washington vazallusként tekintsenek rá; részben, mert ezzel csak tovább süllyeszti az Egyesült Államokat az iraki politikai mocsárba, előbb-utóbb távozásra kényszerítve az amerikaiak szövetségeseit is. Vagyis úgy gondolom, hogy itt és most érdemesebb lenne felvállalnia a polgárháborút. Már persze ha mindenképpen le akar számolni asz-Szadr mozgalmával.

Persze őszintén szólva nem hiszem, hogy az egyébként szintén síita Íjad al-Alavi megnyerhet bármiféle, Irakért folytatott (polgár)háborút. Ahol neki komoly esélyei lehetnének - tudniillik egy modernizálódó Irakban és modernizálódni vágyó iraki társadalomban -, az az Irak csupán az iraki emigránsok képzeletében létezik és semmiképpen nem azonos a mai Irakkal. A jelenlegi Irak ugyanis - ha jól látom - egyre gyorsabban halad egy 1979 utáni iráni modell felé, s talán ez nem is olyan nagy baj. A lényeg ugyanis az, hogy Irak jövőbeni rendszerével maguk az irakiak azonosulni tudjanak, s hogy az ország ne legyen ön- és közveszélyes. Ennek pedig - legalábbis jelenleg úgy tűnik - egyik alapfeltétele Muktada asz-Szadrnak és mozgalmának az ország "normális" politikai életbe való bekapcsolása.