Amerikai csapatkivonás

Legalább kétfelől értelmezhető a múlt héten bejelentett amerikai csapatkivonási terv. Egyrészt rövid távon, az amerikai elnökválasztási kampány szempontjai felől, másrészt térben és időben egyaránt kiterjesztve, mondhatni: globálisan.

Ez utóbbival kezdve, rögtön idézendő George Bush amerikai elnök, aki tízéves határidőről beszélt, amely alatt 60-70 ezer külföldön állomásozó katonát vonnak vissza az amerikai kontinensre, az USA határai mögé. Van az időkiterjesztésnek egy másik iránya is, a múlt felé. Még nem történt meg a szeptember 11-i (2001) terrortámadás az amerikai nagyvárosok ellen, de még ifj. Bush elnökségéről sem volt szó, amikor az egyik hivatalos washingtoni védelmi felülvizsgálati program már kilátásba helyezte a szárazföldi támaszpontrendszer felszámolását, és java részének átköltöztetését úszó bázisokra.

Az új támaszpontul szolgáló hadihajók a Perzsa-öböl környékén, Dél- és Kelet-Ázsia partjai mentén ügyelnek majd az amerikai nemzetbiztonság érdekeinek érvényesülésére.

Elnököktől függetlenül az amerikai katonai tervezés - tényszerűen - úgy ítéli meg, hogy a hidegháborúnak - az Európára koncentrálódó amerikai-szovjet (orosz) katonai szembenállásnak - vége. Ezért a figyelmet és az erőket erről a kontinensről bátran át lehet csoportosítani más, veszélyesebbé váló térségekre. Megítélés kérdése, hogy erre a következtetésre is mindenki rámondja-e a tényszerűséget. Sejthető, hogy ez lesz a következő évtized(ek) egyik tartós vitatémája. Az új térségekben egyelőre nincs néven nevezve az új ellenség. Ilyenkor jön jól az arc nélküli és megfoghatatlan terrorizmus kifejezés, ami amúgy konkrét katonai felvonulás idején egyszerűen nevetségesen hat. Mert a terrornak és a terroristának nincs hazája, határa, sem kormánya - ellene másképp kell(ene) harcolni, nem katonai eszközökkel.

Az már viszont a mindenkori amerikai elnökön múlik, hogyan "adja el" a katonai felvonulás új határait., és a régiek feladását És itt térünk vissza napjaink elnökválasztási kampányához. Bush stábja leplezetlenül belpolitikai hatást remél "a fiúk hazahívásától", míg demokrata kihívója, John Kerry, nem vitatva a hangsúly- és erőáthelyezés szükségességét, hiányolja a kölcsönösséget, nem utolsósorban a szövetségesekkel való tüntető egyeztetést. A diktáló helyzetéből azonban egyikük sem fogja tudni megértetni - még ha akarná sem - mondjuk a német szakszervezeti vezetőkkel, hogy a világ változása nem áll meg annál a pontnál, amit ők előnyösnek tartanak tagságuk számára. (SzH)