Átmeneti szezonzárás Brüsszelben
A válasz valahol a kettő között van. Valóban maradtak súlyos témakörök augusztus utánra, de nem feltétlen azért, mert megkerülték őket, hanem mert a következő hónapokban - és nem is feltétlen csak decemberig - esedékes a tényleges megválaszolásuk. Melyek ezek? Legalább négy kritikus területtel kell számolni. A jövőbeni közösségi pénzosztás esetében egyre inkább sínre kell rakni a 2006 utáni közös költségvetés játékszabályainak kihordását - a regionális politikai reformokkal együtt. Az EU-intézmények működtetésében be kell tudni járatni mindent, 25 tagállamra méretezve is. Külső és belső viszonylatokat egyaránt érintő kérdés a török EU-tagság dilemmája. És végül: elvben az év végéig tető alá kellene hozni egy új világkereskedelmi megállapodást (lezárva az eddig még elkezdeni sem sikerült dohai fordulót).
Mindehhez jöhet két további terület, az egyik biztosan, a másik - esetleg. Az előbbi a közbiztonság és általában az uniós szintű bel- és igazságügyi együttműködés erősítése. A leendő híres Tampere II csomag lábra állítása, aminek, ha igaz, az őszi EU-csúcs nagy részét szentelik. Az utóbbi már átcsúszik 2005-re, de ha komolyan veszik, az idén is törődni kell vele. Nevezetesen annak fokozatos végiggondolásával, hogy mi is a teendő, ha fontos EU-országokban netán mégiscsak kudarcot vallana az alkotmányos szerződés ratifikálása? Illetve - elébe menve ennek -, mi mindent lehet tenni elkerülésére?
Ami a pénzosztó vitákat illeti, nem lehet elégszer ismételni, hogy mennyire nehéz feladat ez. Még sohasem próbált meg fair módon osztozni ennyi pénzen ennyi ország úgy, hogy a dolog kétszeresen érinti őket: egyszer befizetőként és egyszer lehetséges részesedőként.
Mennyi partikuláris érdek! Kezdve a briteknek járó visszatérítés átszabásával, ami önmagában is hatalmas drámákat vetít előre a minden eddigi centhez foggal-körömmel ragaszkodó - és nem mellesleg vétójoggal bíró - londoni kabinettel esedékes huzakodásban. Folytatva a nettó befizető országok lázadásával, s velük szemben mindazok szám szerinti többségével, akik eddig haszonélvezői voltak a közösségi büdzsé ki-be fizető mechanizmusainak. Miközben olyan is akad - Franciaország -, amelyik már-már kettészakadva, mindkét táborban találva érzi magát: befizetőként sokallja a cechet, részesedőként egy fillért sem engedne az agrárköltségvetéshez hozzányúlni. Egy ilyen helyzetben úgy veszik majd fel szeptemberben a tagországok a viták fonalát, hogy tudni lehet: a nettó befizetők még csak tárgyalási alapnak sem hajlandó tekinteni az Európai Bizottság hivatalos javaslatát.
Nem kevés - ám már inkább csak helyi, hamarabb múló - drámákat vetít előre
az EU-intézmények működtetésének
problémája, így mindenekelőtt az új
Európai Bizottság felállítása is. Ha Barroso elnök tartja a szavát, és a funkciók meghatározásakor, valamint a posztok elosztásakor valóban nem hódol be senkinek, úgy könnyen olyan helyzetben találhatja magát, amelyben mindenki (de legalábbis egyre többen) vele szemben állnak.
A szintén őszre váró Törökország ügye sokak szerint talán az EU-jövő leglényegesebb kérdése. Vajon megengedheti-e magának az unió, hogy a belátható jövőben akár 100 millióssá is váló, zömében Ázsiában fekvő, európaitól eltérő kultúrájú és vallású ország a méreteivel arányos szavazati joggal és EP-képviselői létszámmal az unió szerves részévé váljon, támogatási forrásainak nagy részére igényt tartson, munkaerőpiacán aktív kibocsátóként megjelenjen? És vajon megengedheti-e magának ugyanez az EU, hogy sok évtizedes hitegetés után ezúttal is elutasító legyen, kockáztatva, hogy közvetlen szomszédságában, a közel- és közép-keleti olajmezőktől őt elvágva, idővel - akár szélsőségessé váló - mohamedán hatalom vesse meg a lábát? Olyan, csak történelmi mércével mérhető súlyú kérdés ez, aminél már csak annak ténye súlyosabb, hogy a választ igenis szeptember és december vége között elvben meg kellene tudni adni.
Szóval akad majd teendő a nyugágyakból felkelve is. Sokak számára egygyel több ok, hogy akkor most viszont komolyan vegye a pihenést. Van mire készülni.
